Ahogy ma reggel felnéztem a könyvemből a metrón és végignéztem az arcokon (főleg nőket láttam), megláttam azt az ősi sorsot, béklyót, láncot, amit mi, a gyöngébbiknek csúfolt nem hordoz, s azt is megértettem, miért mondanak "esendőbbnek" minket, holott mindez csupán félrefordítás, nézőpontbeli kérdés, fájdalmasan soviniszta hozzáállás. Mert szeretni akarunk, ölelve lenni, suttogások célszemélyei, és játszmák nélküli, tiszta érzések paplanai, lepedője, kék egei, friss füvet a rétről felcsippentő ficseri fecskéi.

 Nőnek lenni olyan nehéz, ezekkel a béklyókkal, vagy, ha pedig leveted őket, hát ott marad a hiány, mint egy kirántott fog után, üresen, tátongón, sokaság által körülölelt semmi.

Apa nélkül lenni, férfi nélkül lenni, férj nélkül lenni, egyedül nőnek lenni..vagy elhitetni magaddal, hogy mindezekre nincs is szükség, és ahelyett, hogy külső érzelmi megerősítésre várnál, lennél inkább független, kötetlen, és igen, egyes egyedül.