John Steinbeck érti a dolgát, és én úgy érzem magam, mintha minden egyes sorral s minden köbméter belélegzett levegővel egyre szervesebb részét alkotná a jelennek. Nem én érzem magam odavalónak, hanem a könyv szereplőit és eseményeit érzem e világba tartozónak. Olyan (szó szoros és nem tündérmeseként satírozott értelemben vett) tisztán ábrázol sorsokat és mögéjük fonódó kapcsolatokat, érzéseket, mozdulatokat, hogy mikor pillanatra is felnézek a könyvből, szinte megáll a levegő, rácsodálkozom a tülekedő autósorokra, a sorban állókra, a pirosnál cipőfűzőt kötőre. A hajlongó fákra, a szélre, a madarak szólamára. Hogy lehetséges, hogy egyszer vége lesz? Hogy lehetséges, hogy ez nem örökké tart..? S hogyan oldhatnám meg, hogy újra lássam, kit már kihúzott soraiból ez a rohadék nagybetűs? A Misztikum, a maga önző rejtelmeivel! Kinek más hosszt ad, ahelyett, hogy tartana inkább háromszor addig!! Élhetnénk 200 évig, s öregedni is háromszor lassan lehetne. "90 éves? Ó, milyen fiatal!!" Ehelyett sunyi, alattomos módon játszik bábuként az érzőkkel, s mint koncot az éhező vadak elé, úgy dob eléd is kecsegtető reményeket a "boldog" -hoz.. Hogy lehetne boldog egy megcsonkított család? Hogy lehetne valaha ismét teljes, ha már hiányt szenved?!