Szóval az van, hogy egy pár napja nem tudok normálisan aludni. Most is 0:45 van, én meg itt klimpírozok. Azt hiszem a szükség vitt rá, hogy ismét felfedeztem magamnak a sorozatot, amit pár éve találtam, hasonló körülmények miatt.

 Van ez a fura dolog, ami cápaként köröz körülöttem. Eltakarom vagy épp lesütöm a szemem, hogy ne kelljen szembenéznem vele. Mert mégis mit érek azzal, ha szemtől szembe állunk egymással? Azt hiszem elegem van a fájdalom átéléséből. Talán innom kéne vagy narkóznom, hogy túl tudjak lendülni ezen, de egyik sem az én világom már. De mégis mi marad nekünk, hátrahagyottaknak, mint élni az életet tovább, reggelente kávét főzni, panaszkodni a meleg miatt vagy épp ruhát próbálni egy közelgő eseményre? Mit tehetsz azon kívül, hogy igyekszel úgy csinálni, mintha neked több időd lenne, mint amennyi neki volt?

Hát ilyenekbe menekülök azt hiszem, mint amilyen ez a sorozat is, amiben talán nagy igazságok és persze irigyelhető élethelyzetek vannak. Mert ám olyan gyakori egy baráti társaság, ahol az egyik író, a másik énekes, a harmadik életművész, a negyedik pedig egy gazdag, tapasztalatlan kis spiné, aki még nagyban keresi az útját.

Ahhj fájdalmas lesz a holnapi mai koránkelés.

Teljesen függő lettem, kb már vagy húszat megnéztem ezekből

Mondjuk érdekes jelenség ez, amikor azt hiteti el veled az agyad, hogy csak képzelődsz, és majd felébredsz, meg minden rendben lesz. De az igazság az, hogy akárcsak a tinta a tollból; belőlünk is kifogy majd az élet (olykor idő előtt), eltűnik a lábunk alól a Föld, s akkor mi marad majd utánunk? Élhetünk-e tovább mások képzeletében, s mi mást tehet az egyén, minthogy feláll a megrázkódtatás után, akár egy hontalanná vált szerencsétlen, kinek házát súlyos földrengés döntötte romba?

Vissza kéne térni a természetes állapotok közé, mint ahogyan Rousseau is kívánta. Meg kell szabadulni a civilizáció káros hatásaitól, hát dobd el az órád, s vesd be földed! Térdelj a földre, hogy közelről érezhesd egy virág illatát. Nyisd ki füled, hogy halld, ahogyan a nemrég érkezett fecskék fütyörésznek a villanypóznákon. Érezd, ahogyan körülvesz minden, ami természetesen létezik, s ha rátalálsz a frekvenciára, megtalálod őt is, kit elveszettnek hittél. Ott ül majd ő is egy katica alakjában, s kíváncsian lesi mit csinálsz. Ő a szél, aki hűsítő fuvallattal kísér haza a rekkenő hőségben is.

Az Édentől Keletre utolsó oldalain járok. Mondhatnátok, hogy mi tartott eddig, de ez egy olyan könyv, aminek bizonyos lapjainál meg kell állni, sőt, olykor párat újra és újra elolvasni. Olyankor napokig nem tudom újból kézbe venni, meg kell forgatni a gondolatait. Fel kell rá készülni.

Igen, felkészülni arra, ami a következő oldalakon jön. Mert számítanod kell rá, hogy bekövetkezik, amit nem akarsz, s így legalább odázhatod a lesújtó pillanatot, mikor tudomásul kell venned az író akaratát. Így vagyok azzal is, hogy az utolsó oldalra érjek. Halasztom a pillanatot, még azt akarom, hogy velem legyen, hogy a szavai csak még egy kicsit tovább gyújtsanak egyfajta világosságot az élet útvesztőjéhez. Egy biztos kéz ez a könyv nekem, amit megfoghatok a sötétben, ami erőt ad, támasztékot. De már nélküle sem bírom, olvasnom kell tovább, hiányoznak a sorai, s így haladok minden egyes szóval közelebb kerülve az elkerülhetetlenhez.

Új stílus

orrkarikával :)

Hát eljött ez a nap is (Bé nagy örömére), üde szőkéből ismét sötétvörös lettem
Ma megyek a piercing-ért, a héten pedig megcsinálják az áhított frizurát ;)

Azért az mi, hogy még mindig úgy nézek ki, mint egy kis bakfis? :)

Egyszer dolgozom hétvégén, akkor sem működnek a rendszerek... ollé!

...és tegnap, ahogy menet közben olvastam, azon gondolkoztam, hogy de igen, csodák márpedig léteznek. És erre egyszer csak egyenesen a könyv lapjaira hullott egy falevél. A fele már romlásnak indult, míg a jobb oldala teljesen épp, üde zöld volt... Hát mi ez, ha nem egy jel az Univerzumtól?

Csak így lehet, hogy csodák léteznek. Csak alkalmasint szelektálja az agyad, hogy észre se vedd, mint amikor arra koncentrálsz, hogy a videóban hányszor pattog a labda, és észre sem veszed, hogy egy rózsaszín gorilla jelmezbe bújt srác átsétál a képernyőn.
Akkor is léteznek!

változás

Valami arra késztet, hogy változzak. Régóta érzem a késztetést, de mostanra jött el az idő, hogy meg is lépjem. Rendeltem orr piercinget (vagyis karikát), jövő héten pedig egy fodrász barátnőm megcsinálja a hajam. Egyelőre barátkozom a felnyírt frizurával, így "csak" szorosan befonva lesz az oldalsó részen, ami ugyanazt, de legalábbis nagyon hasonló hatást kelt.

elképzelés a fonásra, bár az enyém nem lesz ilyen kétsávos (az már mestermunka lenne)

A kép, ami beindította a változást. Ilyesmi lenne a végső cél, de nem érne annyira fentre a felnyírt rész, az szerintem már picit sok

O-ó... látom már, hogy John Miltonnal nem leszünk jóban, egyszerűen ez a "blank verse" forma nem jön be nekem. Igyekszem odafigyelni rá, de hip-hop azon kapom magam, hogy míg a szemem követi a sorok egymásutánját, a képzeletem már rég teljesen máshol szárnyal...

Ellenben vettem egy másik könyvet, amitől sokat várok; Joseph Heller: A 22-es csapdája. Még a múltkor írtam magáról a kifejezésről, amit napi szinten is használunk akár, mégsem tudjuk az eredetét.

Ma reggel úgy néztek rám az emberek, mintha legalábbis félig meztelen lettem volna (valaki megbotránkozva-csodálkozva, valaki mohó szemekkel) ... pedig teljesen felöltöztem, eskü :)

 Hétvégén Taita megtanult búvárkodni :) Teljesen ledugta a fejét a víz alá, úgy, hogy mikor utána ismét előbukkant, hogy vigyorogva rám nézzen, az egész pofácskájáról csurgott a víz, és úgy nézett ki, mint egy kezdő mocsári szörny :) Gurultam a nevetéstől, olyan cuki volt!!
Kezdi felvenni a mi ritmusunkat, most már nem bökdös az ébresztő megszólalása előtt fél - egy órával, hogy "juhuuuu, mindjárt fel kell kelned, ugye egyből lemegyünk majd sétálniii?" (ráadásul mindehhez olyan erős farkcsapásokat képzeljetek el, amire még az is felébred, aki egyébként az ágyúdörrenésre sem), hanem türelmesen megvárja, míg tényleg felébredünk az órára, és akkor örül nekünk (és megjegyzem ekkor már kölcsönös is az érzés :) ).

Tegnap pedig találkoztunk Lajkával, aki úgy megnőtt, hogy alig ismertem rá, és Mara nevű sheltie-vel is megismerkedtünk, szóval négy szaladgáló-mókás-gyagyás-ugatós(najó, ez utóbbi csak három vahúrra volt jellemző) szőrössel volt gazdagabb a Duna part közönsége :)
 

"Látod, Tai, így kell szakszerűen kavicsokat görgetni a víz alatt!"

"Azt hiszem, egy mese van a világon - csak egyetlenegy -, amely valamennyiünket izgat és foglalkoztat, rémülettel és lelkesedéssel tölt el úgy, hogy a gondolat és ámulat fényes borítékú, folytatásos regényében élünk szakadatlanul"  --életemben először találkozom olyan könyvvel, mely a bennem formálódó gondolatokat és érzéseket ilyen tisztán megfogalmazza. Ez a könyv nekem olyan, mint gyermeknek az anyai öl, ahová fejét hajthatja megnyugvásért az Élet nagy sérelmei (s rejtelmei) ellen. John Steinbeck, örülök, hogy rád találtam!



"Csak egy történetünk van. Minden regény és költemény alapja ez a bennünk zajló örök küzdelem a jó és a rossz között. És én úgy érzem, hogy a rosszat mindig újra meg újra kell nemzeni, míg a jóság, az erény halhatatlan. A bűnnek mindig új, friss, fiatal arca van, míg az erény olyan tiszteletreméltó, mint semmi más ezen a világon."  /John Steinbeck: Édentől keletre/

John Steinbeck érti a dolgát, és én úgy érzem magam, mintha minden egyes sorral s minden köbméter belélegzett levegővel egyre szervesebb részét alkotná a jelennek. Nem én érzem magam odavalónak, hanem a könyv szereplőit és eseményeit érzem e világba tartozónak. Olyan (szó szoros és nem tündérmeseként satírozott értelemben vett) tisztán ábrázol sorsokat és mögéjük fonódó kapcsolatokat, érzéseket, mozdulatokat, hogy mikor pillanatra is felnézek a könyvből, szinte megáll a levegő, rácsodálkozom a tülekedő autósorokra, a sorban állókra, a pirosnál cipőfűzőt kötőre. A hajlongó fákra, a szélre, a madarak szólamára. Hogy lehetséges, hogy egyszer vége lesz? Hogy lehetséges, hogy ez nem örökké tart..? S hogyan oldhatnám meg, hogy újra lássam, kit már kihúzott soraiból ez a rohadék nagybetűs? A Misztikum, a maga önző rejtelmeivel! Kinek más hosszt ad, ahelyett, hogy tartana inkább háromszor addig!! Élhetnénk 200 évig, s öregedni is háromszor lassan lehetne. "90 éves? Ó, milyen fiatal!!" Ehelyett sunyi, alattomos módon játszik bábuként az érzőkkel, s mint koncot az éhező vadak elé, úgy dob eléd is kecsegtető reményeket a "boldog" -hoz.. Hogy lehetne boldog egy megcsonkított család? Hogy lehetne valaha ismét teljes, ha már hiányt szenved?!