Vadon

 

Erre a filmre nagyon régóta vártam, szerintem úgy nagyjából fél - háromnegyed éve (youtube-on a trailere kb ennyi ideje elérhető). S ha ilyen ideje korán felhívják a figyelmem valamire, akkor attól nagy durranást várok, vagyis az elvárásom eleve az egekbe kerül, pláne ha olyan témát dolgoz fel, mint a Jean-Marc Vallée rendezésű 'Vadon'.

Az első sokkhatás akkor ért, mikor kiderült, hogy nem is mindegyik mozi játssza, történetesképp például a Duna plazai nem is. A westendi persze igen. Ez sajnos már egy előzetes minősítés, hisz a mozik nem tartották elég jó bevételi forrásnak ahhoz, hogy mindenhol adják... és tekintve, hogy a legközelebbi mozi (ha kiesik a Duna plaza) márpedig a westend, ahová ugye jelenleg csak pótlóbusszal lehet kijutni, és a hétvégén a jegyár 1600-1700 körül (?! jesszusom), úgy döntöttük, lemondunk a széles vászon nyújtotta élményről, és letöltöttük.

A film alapötlete maga nekem nagyon tetszik. Adott egy sérült lélek, többféle problémával (válás, megcsalás --ő volt a félrelépő, drogok, abortusz), de a központi gond az édesanyja halála. Az abortusz az utolsó csepp a pohárban (azt sem tudja pontosan, ki az apa --gondolhatjuk mennyire volt zűrös a magánélete), s megelégelve félresiklott életét, arra az elhatározásra jut, hogy elindul és végigjárja a "Pacific Crest Trail" háromhónapos útját, hogy hegyen-völdön, kietlen-sivatagos vagy épp erdős-havas tájakon át haladva rátalálhasson ismét "a saját dalára", s újból összerakhassa önmagát. (Itt megjegyezném, hogy bár Bé kardoskodott, hogy miért pont ilyen, sokszor egyáltalán nem szép tájakon kellett végigvinni a főszereplőt, mikor Amerikában dögivel akadnak lenyűgöző helyek, szerintem épp az volt a lényeg, hogy a befelé figyelésre kerüljön a hangsúly, ne pedig a látvány vigye el a filmet).

A lelki fejlődést egész szépen összerakták; az út végére az összes lelki "melléktünettől" megszabadul, marad az egyetlen, feldolgozandó; a tátongó űr, amit egy szerettünk elvesztése okoz. És hát valóban, erre három hónap nem elég.

Olykor mintha magamat láttam volna Reese Witherspoon alakjában, az első napok sátor-felállítási próbálkozásai, a felesleges dolgok bepakolása (és emiatti küszködés a táska túlsúlyával), a sötétben való félelem és indokolatlan sikító roham, mert a hálózsák alatt valami megmozdult (egy hernyó volt), hogy rossz típusú gázt vett a tábori sütőhöz. Szóval számomra a főhőssel való azonosulás sok esetben könnyen ment, nem úgy, mint Bencének, aki már a film elején húzta a száját, mikor a főhős alig bírt felkelni a táskával, s csak többszöri próbálkozásra sikerült felegyenesedni vele --mindezek után pedig több napon keresztül vitte a táskát, meredek emelkedőkön is keresztül. Ő leragadt ennél a "fizikailag képtelenség" dolognál, s nem is igazán tudta belehelyezni magát a témakörbe.

Tetszett a képzeletben megjelenő képek és gondolatok megjelenítési formája is! Szerintem nagyon eltalálták őket, bár nekem sok volt a bevillanó pucér képek és szexjelenet száma és naturális megjelenítése.

De mégis...valami...valami hiányzott a filmből ahhoz, hogy teljes legyen. Túl sokat akart megmutatni, túlságosan leásni a mélyre, de már nem volt ideje visszaérni a felszínre, hogy újra levegőt vehessen, ezáltal kioldva a nézőt. Vártam volna valami nagyobbat, azon kívül, hogy a nevezetes, "sorsfordító" hídhoz érve, "x év múlva" narrációt hallunk arról, hogy lett két gyereke és egyiküknek az anyja nevét adta. Úgy ültünk Bével a stáblista lefutása alatt, hogy még mindig vártunk valamire.

És hiányoltam a váratlan fordulatokat is. A sátorhelyhez merészkedő róka (ami túlságosan is animált volt, bárhogyan is igyekeztek) alakját nem kellett volna így túlideologizálni. Értem én, hogy voltaképpen az anyát szimbolizálták vele (miért pont róka? Mi volt a szerepe, azon kívül, hogy összesen háromszor megjelent, majd eltűnt?), de azért na. Ne már. Most tényleg?

Szóval hagyott maga mögött a film pár fejcsóválós kérdőjelet, amiért a film nálam csak 5,5 és 6 közötti pontot kap a 10-ből. Ennél többet is ki lehetett volna hozni ebből, de sok megoldás tetszett benne.