Más és más hordalékot rak le az autó a gyűjtőpontra, s te guggolva guberálsz a sok szemét közt, reménykedve, hogy egyszer szép gyűrűre akadsz. Vagy nyakláncra tán, mindegy is, hisz nincs mit a nyakadba akassz, mit megcsodál a többi varjú, ahogy megcsillan rajta egy kacér fénynyaláb.

 Vagy holló volt inkább, feketébb mint a korom, tolla fényesen csillogó, mint meztelen testen a víz, ahogy felbukkan a tó felszíne alól. Ruháit hiába várja már, elhordták erdei állatok, fészket építenek belőle vagy tán elrettentésképp viszik körbe, hogy lám, az újabb bizonyíték; az ember mindenütt. S közben írmagjait hordja szét a mimóza virág, hogy tüsszögsz tőle szüntelen. Ki nyer hát csatát e Föld felett, ember vagy a természet? Már megint csak fecsegsz szüntelen.

Micsoda csacskaságokat kárálsz, fekete holló, te, riasztó, lépj hátrébb, repülj odébb, vagy hívjam a karmost tán? Úgy, hát ne forgasd a fejed, mintha nem értenéd miért kergetlek odébb hirtelen. Sötét álmokat hozol megint, csillagtalan éjszakát, a Hold sem tükröződik, csupán halk neszezést hallani a bokrok felől, s bogarak szárnya érinti fülem, zümmögve ijesztenek, hogy szörnyedve hessentsem őket, riadt mozdulattal.

Fáradt vagyok, oly nagyon fáradt. Megbújok itt, e fa mögött, felmászni rá már nincs erőm, bár tudom, a hajnal durván ébreszt így, gyomorba ugrik hirtelen, majd nevetve továbbrohan. Hagyj, kérlek, karomat se emeld, jó lesz itt nekem, hát menj csak, vagy kucorodj ide te is, énnekem már csak ez maradt; üres álmok a fák alatt.