Ma olyan furcsa minden, nem hallom a világ zaját, csak értelmetlen duruzsolást, kacat mind mi a szájon kijön, szirénahang és autó duda, hol maradnak a hegyek, hol a fák, a szél, s hová tűnt a hangod, sosem hallom-e már, ahogy nevetve azt mondod most fogd be a füled, és ráncolod a szemöldököd, mert nem teszem. És mikor nagy műgonddal mutattad a könyveket, amiket vettél, díszkiadás, mondtad, és örültél, hogy ez valami különleges.

 Olyan csendes most minden, mint mikor a fürdőkádban lebuksz a víz alá. Bedugul a füled és meghallod a saját lelked, ahogyan suttogva táncra hív. Fogd meg a kezem, mondta, és elindultunk a híd felé, mellém álltál és együtt néztük a kis szigeteket, és ahogyan a víz sodorta az ágakat. És akkor azt mondtad nekem, hogy ez, igen, ez örökké tartó pillanat. Vagy nem is mondtad, csak én gondoltam, hogy bárcsak mindig ilyen tiszta lenne az égbolt, mint akkor. Vagy talán mögé látok csak dolgokat, ahogyan a lebbenő függöny mögé is olykor láthatatlant sejt az emberi agy.

Túl az Óperencián, ahol az üvegcipellőm is hagytam, megtalálod majd a választ, lehet-e több férfit szeretni, lehet-e mindegyiküket kicsit, mert egyikük erős, a másik gyengéd, a harmadik megközelíthetetlen, mint a mesében, amiben a királynak három fia van.

Még mindig süket a világ, mint mikor bomba robban, s hirtelen semmi sem olyan már, mint azelőtt.

Adj nekem szelet, mi felemel, adj kezembe zászlót, mit lengetek, hogy messziről is észrevégy, ha engem keresel. Adj folyót, árkokat, erdőt és virágokat, adj dalokat, mit énekelhetek neked, s te majd elalszol mellettem, s még érzem ahogy hajam morzsolod, majd lassan-lassan abbamarad. Álmodj szépet, rólunk, ha lehet, kicsit még most sem hiszem el, hogy nem hallom a világ hangját.