Banff filmfesztiválra jegyek --pipa
Héliumos lufik intézése szombati Lujzi szülinapra --pipa
És Chili új, gabonamentes tápja is megérkezett. Kezdődhet a hétvége!!

Más és más hordalékot rak le az autó a gyűjtőpontra, s te guggolva guberálsz a sok szemét közt, reménykedve, hogy egyszer szép gyűrűre akadsz. Vagy nyakláncra tán, mindegy is, hisz nincs mit a nyakadba akassz, mit megcsodál a többi varjú, ahogy megcsillan rajta egy kacér fénynyaláb.

 Vagy holló volt inkább, feketébb mint a korom, tolla fényesen csillogó, mint meztelen testen a víz, ahogy felbukkan a tó felszíne alól. Ruháit hiába várja már, elhordták erdei állatok, fészket építenek belőle vagy tán elrettentésképp viszik körbe, hogy lám, az újabb bizonyíték; az ember mindenütt. S közben írmagjait hordja szét a mimóza virág, hogy tüsszögsz tőle szüntelen. Ki nyer hát csatát e Föld felett, ember vagy a természet? Már megint csak fecsegsz szüntelen.

Micsoda csacskaságokat kárálsz, fekete holló, te, riasztó, lépj hátrébb, repülj odébb, vagy hívjam a karmost tán? Úgy, hát ne forgasd a fejed, mintha nem értenéd miért kergetlek odébb hirtelen. Sötét álmokat hozol megint, csillagtalan éjszakát, a Hold sem tükröződik, csupán halk neszezést hallani a bokrok felől, s bogarak szárnya érinti fülem, zümmögve ijesztenek, hogy szörnyedve hessentsem őket, riadt mozdulattal.

Fáradt vagyok, oly nagyon fáradt. Megbújok itt, e fa mögött, felmászni rá már nincs erőm, bár tudom, a hajnal durván ébreszt így, gyomorba ugrik hirtelen, majd nevetve továbbrohan. Hagyj, kérlek, karomat se emeld, jó lesz itt nekem, hát menj csak, vagy kucorodj ide te is, énnekem már csak ez maradt; üres álmok a fák alatt.

Ma olyan furcsa minden, nem hallom a világ zaját, csak értelmetlen duruzsolást, kacat mind mi a szájon kijön, szirénahang és autó duda, hol maradnak a hegyek, hol a fák, a szél, s hová tűnt a hangod, sosem hallom-e már, ahogy nevetve azt mondod most fogd be a füled, és ráncolod a szemöldököd, mert nem teszem. És mikor nagy műgonddal mutattad a könyveket, amiket vettél, díszkiadás, mondtad, és örültél, hogy ez valami különleges.

 Olyan csendes most minden, mint mikor a fürdőkádban lebuksz a víz alá. Bedugul a füled és meghallod a saját lelked, ahogyan suttogva táncra hív. Fogd meg a kezem, mondta, és elindultunk a híd felé, mellém álltál és együtt néztük a kis szigeteket, és ahogyan a víz sodorta az ágakat. És akkor azt mondtad nekem, hogy ez, igen, ez örökké tartó pillanat. Vagy nem is mondtad, csak én gondoltam, hogy bárcsak mindig ilyen tiszta lenne az égbolt, mint akkor. Vagy talán mögé látok csak dolgokat, ahogyan a lebbenő függöny mögé is olykor láthatatlant sejt az emberi agy.

Túl az Óperencián, ahol az üvegcipellőm is hagytam, megtalálod majd a választ, lehet-e több férfit szeretni, lehet-e mindegyiküket kicsit, mert egyikük erős, a másik gyengéd, a harmadik megközelíthetetlen, mint a mesében, amiben a királynak három fia van.

Még mindig süket a világ, mint mikor bomba robban, s hirtelen semmi sem olyan már, mint azelőtt.

Adj nekem szelet, mi felemel, adj kezembe zászlót, mit lengetek, hogy messziről is észrevégy, ha engem keresel. Adj folyót, árkokat, erdőt és virágokat, adj dalokat, mit énekelhetek neked, s te majd elalszol mellettem, s még érzem ahogy hajam morzsolod, majd lassan-lassan abbamarad. Álmodj szépet, rólunk, ha lehet, kicsit még most sem hiszem el, hogy nem hallom a világ hangját.

Ha ezt tudom, megőrzöm a Nokia 3330-am, ami valószínűleg még ma is ugyanúgy üzemelne.

Banff Mountain Film Festival

Erre úgy de úgy el szeretnék menni:
http://jegyertekesites.banff.hu/-A-program-Marcius-28#moment-27-47

Az egyetlen lehetséges akadály, hogy hó vége van, és kettőnknek 5800(!!) HUF lenne a jegy, másfél órás vetítésért, igaz, abban 5 rövidfilmet is látnánk. Na és nem is akármilyeneket! Engem leginkább az "and than we swam" c. érdekel. Szuper élet-szeleteket mutat be, olyan emberek világából kiragadott jeleneteket, akik mertek engedni az álmaiknak, vágyaiknak.

Végre kijelenthetem, hogy elkészítettem életem első önálló sajtos pogácsáját.
Igaz, nem hajtogattam 3x, csupán egyszer, az sem állt fél óráig, ahogyan a nagy könyvben meg van írva, így nem lett omlós, inkább porhanyós. De sör mellé tökéletes, és mi sem lehetne jobb idő a tesztelésre, mint az esti Barca meccs (vagy mi a szöszöm)!

Édes kis világom :)

Avagy Hegyesfül, akit úúúgy, de úúúgy <3> (ez meg itt egy szívecske jel lenne, de a nyomi a felület és nem tudja normálisan megjeleníteni. Mindegy, azért érthető :P)

Ma kisebb felfordulást okoztam a magándokinál, merthogy elfelejtettem időpontot foglalni. Az ultrahangra is, a dokihoz is. Mostanában egészen belejöttem az Univerzum felé küldött kívánságokban, és lássatok csodát, 7:30ra bekerültem u.h.-ra, majd miután kijöttem, szólt az asszisztens, hogy a soron következő lemondta, így ha kijött a páciens a "doktor úrtól", akkor azonnal mehetek is be hozzá. Utána pedig egy gyors vérvétel, és végeztem is! Juhú! Köszönöm!
Itt gyorsan megjegyezném, hogy annyira hozzászoktam ahhoz, hogy tűvel szurkálnak, hogy míg az elején pánikba esve zakatolt a szívem, mára már meg se kottyan, igaz, a szemem továbbra is becsukom, mert azt szerintem csak ájulással tudnám elviselni, hogy lássam ahogy belémszúrja a tűt és lecsapol.

Na és akkor a jó hír: minden tökéletesen rendben van! :)

Álmomban exDé meghalt. Egy trópusi szigeten nyaralt egyik legjobb barátjával (VPT-vel), és épp heccből azt utánozta a víz alatt, hogyan úszik egy levesteknős. Arra jött egy fehércápa, és ... sejthetitek.

Nagyon fura, kifejezetten rossz érzés volt! Egyik pillanatban még ott van, teste kitölti a teret, beszél, érez, levegőt vesz. A következő pillanatban pedig már nincs többé. Hát igen, azért bármennyire is nem tartjuk a kapcsolatot, azért a halálát senkinek nem kívánnám. Szomorú érzés volt, amibe belesajdult a szívem.

De aztán felébredtem, és rájöttem, hogy ez a valóság és nem az előtte látott képek. Ahogy öregszem, egyre szentimentálisabb leszek.

Úgy szeretném, ha végre értelmet nyerne életem rejtvénye. Ha végre megkaphatnám a válaszokat a kérdésre, a nagy miértre. Mi vajon az életutam, mi az én rendeltetésem, van-e egyáltalán vagy mindannyian jelentéktelen porszemek vagyunk csupán, s csak a nagy gondolkodók, mint Einstein vagy épp da Vinci viszik előre a világot, mi pedig azért kellünk, hogy kitöltsük a hiányzó űrt, hogy azért mégiscsak forogjon a szerkezet?

Nehéz elfogadni, hogy az ember jelentéktelen az Univerzumban, hisz végül mégiscsak létrejövünk valamiért -hát csupán tündérpor lenne-e, önámítás, hogy mindez ér is valamit?

Szeretnék pozitívan hozzáállni az emberekhez, de sokszor a negatív reakció az elsődleges, nem látok jót az ismeretlenekben, bezártam az ablakokat is, és szakembert hívtam, hogy legyenek biztonsági rácsok is.

Vadon

 

Erre a filmre nagyon régóta vártam, szerintem úgy nagyjából fél - háromnegyed éve (youtube-on a trailere kb ennyi ideje elérhető). S ha ilyen ideje korán felhívják a figyelmem valamire, akkor attól nagy durranást várok, vagyis az elvárásom eleve az egekbe kerül, pláne ha olyan témát dolgoz fel, mint a Jean-Marc Vallée rendezésű 'Vadon'.

Az első sokkhatás akkor ért, mikor kiderült, hogy nem is mindegyik mozi játssza, történetesképp például a Duna plazai nem is. A westendi persze igen. Ez sajnos már egy előzetes minősítés, hisz a mozik nem tartották elég jó bevételi forrásnak ahhoz, hogy mindenhol adják... és tekintve, hogy a legközelebbi mozi (ha kiesik a Duna plaza) márpedig a westend, ahová ugye jelenleg csak pótlóbusszal lehet kijutni, és a hétvégén a jegyár 1600-1700 körül (?! jesszusom), úgy döntöttük, lemondunk a széles vászon nyújtotta élményről, és letöltöttük.

A film alapötlete maga nekem nagyon tetszik. Adott egy sérült lélek, többféle problémával (válás, megcsalás --ő volt a félrelépő, drogok, abortusz), de a központi gond az édesanyja halála. Az abortusz az utolsó csepp a pohárban (azt sem tudja pontosan, ki az apa --gondolhatjuk mennyire volt zűrös a magánélete), s megelégelve félresiklott életét, arra az elhatározásra jut, hogy elindul és végigjárja a "Pacific Crest Trail" háromhónapos útját, hogy hegyen-völdön, kietlen-sivatagos vagy épp erdős-havas tájakon át haladva rátalálhasson ismét "a saját dalára", s újból összerakhassa önmagát. (Itt megjegyezném, hogy bár Bé kardoskodott, hogy miért pont ilyen, sokszor egyáltalán nem szép tájakon kellett végigvinni a főszereplőt, mikor Amerikában dögivel akadnak lenyűgöző helyek, szerintem épp az volt a lényeg, hogy a befelé figyelésre kerüljön a hangsúly, ne pedig a látvány vigye el a filmet).

A lelki fejlődést egész szépen összerakták; az út végére az összes lelki "melléktünettől" megszabadul, marad az egyetlen, feldolgozandó; a tátongó űr, amit egy szerettünk elvesztése okoz. És hát valóban, erre három hónap nem elég.

Olykor mintha magamat láttam volna Reese Witherspoon alakjában, az első napok sátor-felállítási próbálkozásai, a felesleges dolgok bepakolása (és emiatti küszködés a táska túlsúlyával), a sötétben való félelem és indokolatlan sikító roham, mert a hálózsák alatt valami megmozdult (egy hernyó volt), hogy rossz típusú gázt vett a tábori sütőhöz. Szóval számomra a főhőssel való azonosulás sok esetben könnyen ment, nem úgy, mint Bencének, aki már a film elején húzta a száját, mikor a főhős alig bírt felkelni a táskával, s csak többszöri próbálkozásra sikerült felegyenesedni vele --mindezek után pedig több napon keresztül vitte a táskát, meredek emelkedőkön is keresztül. Ő leragadt ennél a "fizikailag képtelenség" dolognál, s nem is igazán tudta belehelyezni magát a témakörbe.

Tetszett a képzeletben megjelenő képek és gondolatok megjelenítési formája is! Szerintem nagyon eltalálták őket, bár nekem sok volt a bevillanó pucér képek és szexjelenet száma és naturális megjelenítése.

De mégis...valami...valami hiányzott a filmből ahhoz, hogy teljes legyen. Túl sokat akart megmutatni, túlságosan leásni a mélyre, de már nem volt ideje visszaérni a felszínre, hogy újra levegőt vehessen, ezáltal kioldva a nézőt. Vártam volna valami nagyobbat, azon kívül, hogy a nevezetes, "sorsfordító" hídhoz érve, "x év múlva" narrációt hallunk arról, hogy lett két gyereke és egyiküknek az anyja nevét adta. Úgy ültünk Bével a stáblista lefutása alatt, hogy még mindig vártunk valamire.

És hiányoltam a váratlan fordulatokat is. A sátorhelyhez merészkedő róka (ami túlságosan is animált volt, bárhogyan is igyekeztek) alakját nem kellett volna így túlideologizálni. Értem én, hogy voltaképpen az anyát szimbolizálták vele (miért pont róka? Mi volt a szerepe, azon kívül, hogy összesen háromszor megjelent, majd eltűnt?), de azért na. Ne már. Most tényleg?

Szóval hagyott maga mögött a film pár fejcsóválós kérdőjelet, amiért a film nálam csak 5,5 és 6 közötti pontot kap a 10-ből. Ennél többet is ki lehetett volna hozni ebből, de sok megoldás tetszett benne.

Világ(ít)

Sokfélék vagyunk; nem csak a bőr-, szem-, hajszínünk más, vagy épp a körömlakk, amit aktuálisan választunk: a gondolkodásunk is, ami alapvetően meghatároz minket, s az életünk minőségét, milyenségét. Ó és mennyi, mennyiféleképpen tudunk szeretni!

Vigyázat! Az általános felfogástól merőben eltérő vélemény következik! Aki ezzel nem tud megbirkózni, ne olvassa tovább!

Észrevettem egy jelenséget. Az ősi bizalmatlanságot. A "legjobbat remélem, de a legrosszabbra számítok" felfogást. Ez a "jelige" mondjuk nekem már eleve bűzlik. Én úgy gondolom, hogy valóban sok esetben hasznos a "nagyon várok valamit, de fel vagyok arra is készülve, ha nem jön össze" hozzáállás. Olyan hétköznapi esetekre gondolok, mint pl. "remélem, hogy nem ma tör rám a migrénes fejfájás, de azért betettem a táskába egy Rubophent, biztos ami biztos alapon". Vagy "remélem, hogy nem fog ma esni, de azért eltettem az esernyőt". Sőt, még az is rendben van, ha nagyon szeretném megkapni az állást, és megtettem minden tőlem telhetőt, hogy megkapjam, de lélekben felkészülök egy esetleges elutasításra is, hogy könnyebb legyen megbirkóznom vele".

De az, hogy emberek úgy házasodnak össze, hogy előre berendezkednek arra az állapotra, ha esetleg mégis elválnának, na az nagyon nincs rendben! És nem is kell ám olyan messzire menni, hogy pl. házassági szerződés. Mert ott van például a közös kassza kérdése. Tegnap egy kollégámmal (szándékosan egy távoli személyt hozok példaként, nem célom megbántani senkit) erről beszéltünk, és elmondta, hogy ő már hagyott ott majdnem kész családi házat, kocsit, gyönyörű konyhabútort. Ő már átélt egy pár "válást", és márpedig igenis elővigyázatosnak kell lennie az embernek. Ekkor hagyta el a száját a mit remélek és mire számítok mondat is.

Én azt gondolom, hogy az élet sok (egyéb) területén megállja a helyét ez a hozzáállás. De a szerelemben...a szerelemben nem! Nem a tini koriról beszélek, hanem arról a komolyról, akivel úgy határoztok, ti együtt élitek le az életeteket (igen, tudom, a tinik is ebben a reményben vannak együtt, de szerintem pontosan tudjátok, hogy mire gondolok. Arra, amikor tudod, hogy Ő az).
Azt gondoltam, hogy az emberek előbb megismerik egymást, hogy tudják, a másik hogy viselkedik krízis helyzetben, hogy reagál, ha ez meg az történik, stb. És ezek után, illetve ismeretében házasodnak össze vagy beszélik meg, akár "papír" nélkül is, de ők örökkön örökké.
De nem. Az emberek félnek egymástól ("egy válás ki tudja hozni az ember legrosszabbik felét" -by kolléga), annyira félnek, hogy nem szentelnek teljes bizalmat a másiknak. Sőt, durvábbat mondok. Jobban féltik a vagyonukat a szívüknél. (Igen, le mertem írni!)

Bár Bével fizikailag nem egy számlára érkezik a fizetésünk (bár éppenséggel érkezhetne, csak lusták vagyunk ezzel foglalkozni), nálunk nincs olyan, hogy én pénzem, te pénzed. Ő a férjem. Én pedig a felesége. Egyikünk célja a másiké is (és fordítva), egy úton járunk, egy irányba haladunk. Soha nem fordul elő olyan, hogy egyikünknek van, a másik meg hiányt szenved. Sőt, az sem számít, hogy mikor ki fizet, mert az én pénzem az ő pénze is (és fordítva), egyszerűen közös. Ahogyan a lakásunk is, a benne lévő bútorokkal, tárgyakkal, képekkel, szőnyegekkel, tányérokkal. Sorolhatnám.

És persze jött a kérdés, hogy "én kívánom, hogy életetek végéig együtt legyetek. De ha nem? Akkor majd mit csinálsz?" Hogy mit? Egy biztos, nem az anyagi dolgokon fogok keseregni. És az is tuti, hogy egyikünknek sem lesz sem célja, sem visszavágási szándéka (amivel ugye csak tovább bántod azt, aki anno a világod közepe volt), hogy a másikat kisemmizze. Az, aki így viselkedik, nem szeretett igazán soha. Az sem, aki nem képes megbeszélni, s változtatni(!), változni(!) a másikért, igen, többször is, ha kell.
És persze, vannak gerinctelen emberek, akik félrelépnek, miközben a másik otthon robotol a gyerekkel. Vagy lelépnek egy helyes nyakkendőssel, mert jobb az öltönye vagy mert csak úgy megkívánta és miért ne. De továbbra is tartom magam ahhoz: ne élj együtt olyan valakivel, akiben nem bízol meg 1000 000%-ban! És persze még fontosabb: neked is tenned kell azért, hogy a másik ne kényszerüljön arra, hogy félrelépjen, mert tőled már nem kapja meg a lelki/testi békét.

 Mi így, ilyen felfogásban éljük a világunkat. Nekünk fontos a másik. És ezt akkor is tudjuk, amikor a legdurvább veszekedésünk közepette kiabálunk a másikkal. Még akkor is, amikor durrogva puffogva egyikünk megágyaz magának a kanapén. Mert előbb-utóbb halk és bocsánatkérő léptekkel mégis csak odakúszunk a másikhoz, és békülést kezdeményezünk. Függetlenül attól, hogy ki volt a hibás. Mert nekünk ez a normális. Mi így szeretjük egymást.

U.H.

Emlékeztek, hogy pár hónapja írtam, hogy a méhem sokkal kisebb a szokásosnál, és megrekedt olyan 14-15 éves kori állapotában?
Tegnap az ultrahangon az orvos megkérdezte, hogy szültem-e már korábban (merthogy a méhem már egy icit nagyobb is a szokásosnál, jellemzően az első szülés után szokott ekkora lenni).... őőőőő ..
Legalább lesz majd helye a gyereknek nyújtózkodni odabent :))

Tegnapi napom kedvenc kérdése (by férfi kolléga): "Ha a Playboy felkérne egy fotózásra, elvállalnád?"
Namármost kérdezem én mégis mi késztet valakit arra, hogy egy ilyen kérdést feltegyen csak úgy "out of the blue"? :))

Az Életben olyan sok a "majdnem" szituáció...

Bécs

Bécsben is otthon

...But where you LOVE

Tavasz!

Friss színek

Hát nem szembejött egy zenebolt?

És még egy!

Ád