2011. július 9., szombat

| | |
Ha az ember lányának olyan valóságos álmai vannak, mint nekem, akkor bizony elég bajban van, ha rémeset álmodik.
Azt álmodtam, hogy megcsalt... Hazaértem Kuckóba, ő átölelt, s miközben a karjaiban tartott, észrevettem a sarokban egy rózsaszín melltartót. Kibontottam magam a kezei közül, és odamentem: "ez mi?!?!" -kérdéssel. "Fogalmam sincs. Egy melltartó" -feleli ő.

-És hogy kerül ide egy melltartó? -kérdezem, s közben észreveszem a hozzátartozó alsóneműt is, rajta az egyértelmű nyomokkal, hogy bizony... itt valakik...

-Malcolm, kié ez a szett, és hogy kerül ide?!?! -kérdezem egyre kétségbeesetten, ő pedig unott egyszerűséggel tagad mindent. Pofátlanul. De nincs nagyon választása, és aztán az egészet, mikor már tarthatatlan és értelmetlen a további tagadása, egyetlen vállrándítással oldja meg. "Most mit vagy úgy oda. Na bumm" -mondja ő, én pedig nézem, ahogy kisétál az ajtón, és nyugodtan becsukja maga mögött.

Én hívom először Hugit, elsírom neki az egészet, ő pedig mondja, hogy azonnal rohan. Aztán hívom nővéremet, hogy most mitévő legyek..



így ébredtem fel. A felismerés hatalmas megkönnyebbüléssel járt. Mindaddig fogalmam sem volt róla, hogy csak álmodom, így a valóságra-ébredés megváltás volt. Kitört belőlem a zokogás. Malcolm meg nem győzött vigasztalni és nyugtatni, hogy ilyen nem történt és nem is fog...

0 csiripelés: