The beauty inside

Az Intel és a Toshiba (igen, jól gondoljátok!) egy izgalmasan érdekes, kifordított nézőpontú sorozatot készített, aminek központi témája a belső szépség. A főszereplő egy férfi, aki minden egyes nap más külsővel kel, vagyis ébredt már fel nőként, szép, csúnya, kövér, vékony, kopasz, néger, ázsiai, idős, fiatal, és az emberek külső megjelenésű variációinak mindig más és más megtestesítőjeként . Az egyetlen, ami mindig konstans, a saját személyisége, avagy a belső értékei. Egy nap azonban szerelmes lesz, és az addigi rezignált, lemondóan belenyugvó élete gyökeresen megváltozik.

Míg eladdig csak arra várt, hogy a következő nap vajh milyen bőrben ébred majd fel, most hirtelen arra vágyott, hogy bárcsak ugyanaz maradhatna a külseje, mint előző nap volt.

Mind a 6 rész megnézhető a youtube-on, szerintem ez egy nagyon különleges ötlet, tetszik a nézőpont, az elgondolás, és úgy egyébként.
Hogy kedvet kapjatok, beágyazom nektek a trailerét:

feketéből piros pont

Sok sok évvel ezelőtt, a "bárcsak lenne egy kutyám" korszakban az elképzelt közös hétköznapi pillanatok közt mindenképpen szerepelt a "séta közben beugrok a boltba valamiért, addig ő kint vár rám" ábrándja. Annak idején nem gondoltam volna, hogy ennek gyakorlati megvalósítása már korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek első hangzásra tűnik. Vagy inkább úgy mondom; nem mindegyik kutyafajtánál.

De a mi kis farkasunknál legalábbis mindenképpen vegyültek bonyodalmak ebbe a történetbe. Felvetül a kérdés, ugyan miféle komplikációt okozhat egy szimpla 'kikötöm-bemegyek-bent vagyok 5 percig-kijövök-örülünk-séta tovább' jelenetsor?
A nem megfelelően kötődő vahúroknál bizony igenis rémálom az egyedül, pontosabban a valahol otthagyott  érzés minden egyes másodperce. Mert ő közben aggódik:  "Baja lesz nélkülem" / "Itthagyott, és soha többet nem jön vissza".

Szépíthetem a történetet, de én bizony jó alaposan elszúrtam Hegyesfülű nevelését kiskorában. A következetlenségem és (igen, be merem vallani) hozzá nem értésem olyan sorrendet állított fel, amiben egyáltalán nem én voltam a hierarchia csúcsán. Éppen ezért a bizalom, mint "rád bízom az életemet, mert te vagy a vezetőm, és tudom, hogy akármi történik, te a javamat akarod" belátása nem alakult ki. Vagyis hát csak most, évekkel később. Jobb később mint soha -mondják, és így érkeztünk el abba a jelenbe, amiben már egy sokkal kiegyensúlyozottabb kutya-gazda kapcsolat van, ahol már nem kellünk hárman, hogy állatorvoshoz menjünk, nincs egyórás hiszti fürdetésnél, és séta közben beugorhatok a zöldségeshez, majd a kisboltba, és utána még a pékségbe is, sőt, a szatyromat is mellette hagyhatom, mert tudom, hogy tudja, hogy 1) én vagyok a gazda, és nem ő vigyáz rám, hanem fordítva 2) nem végleg tűntem el, hanem pár percen belül biztosan visszajövök, és számára is lesz valami finomság a tarsolyban.

Más mai szemmel nézni a többi kutyást, mert bizony vannak nagyon fura esetek, és örülök, hogy tagja lettem egy olyan belső körnek (t.i. kutyasuli), ahonnan tágas, voltaképpen végtelen tér nyílik a továbbfejlődéshez. És persze ehhez azt is elengedhetetlen megemlítenem, hogy mindez nem így történt volna, ha nincs egy fantasztikus kutyám. Köszönöm, Chili!

Kínos

Tegnap elalvás előtt azon gondolkoztam, hogy vajon történt-e már olyan, hogy valakinek szerenádot adtak az ablaka alatt, és ő nem ébredt fel rá? :) Szerintetek?
Azért az mennyire kellemetlen lehet! Kifejezetten annak, aki adja, minthogy ő lehet nem is gondol rá, hogy romantikus dalainak címzettje igencsak mély álomban durmol, amiből nagyágyúval sem lehetne felkelteni. Gondolhatja, hogy romantikus cselekedete nem megfelelő célba talált.

Míg az alvó fél lehet, hogy soha nem tudja meg mi is történt egy este az ablaka alatt.

Ez lehetne egy film kiragadott jelenete.

Ébredés

Álmomban egy házat láttam. Hajdanán-kék falai között természetesnek tűntek a régóta mosatlan ablakok. Pontosan három pár volt belőlük ezen az oldalon, és míg azon tűnődtem, mióta lehet lakatlan, összemosódott, időtlen percekké, s jelenné váltak a levegővételek..

Kedves, mély barázdákkal gereblyézett, vastag törzsű mogyorófa áll az udvarán. Mélyre érő gyökerei nyújtózva igyekeznek a szemközti ég felé, míg szilárd teste e világ magasába tör. Ő semmit sem változott az évek alatt, talán magasabb lett egy kicsit, hogy könnyebben elérje a Napot. Most is mókusok ugrálnak az ágain, ahogyan annak idején, és a fény is ugyanebből a szögből melegíthette tagjait pár évvel korábban. A nyár illata is hasonló lehetett, mint éppen most, és a fecskék is éppilyen lelkesen kergetőzhettek a megnyúlt árnyékok között.

De a hangok! Az éles, hangos, öblös zajok mára puha, meglágyult dallamokká szelídültek. Nem omlott így szét különös száraz hanggal az eltévedt falevél napszítta, megfakult hamvait a fű között hagyva, ahogyan a hinta hajdanán délceg kötele sem megtörten, sercenve-jajgatva ellenkezett volna, hogy rostjait ujjaim között morzsoljam. Az emberek vibrálása, mi hajdanán élettel töltötte fel a kertet, mára szűzi csenddé változott, amit időről-időre tör meg csupán az idetévedő szél, sejtelmes zörejekkel ijesztgetve a fákat.

Egy csónak fekszik lánccal az orrában egy kivágott tönknek támasztva. Kerti tónak nyoma sincs már, ő mégis álmosan várja, hogy egyszer talán újból érezheti, ahogyan a víz ezer napszikrát szórva hűsíti majd lapos hasát. Kettétört lapátja bár mellette hever, mégsem bírja már a nyári meleget; megkopott festékének kirakószerű darabkái szerteszét hevernek a fűszálak között.

Mozdulatlanná váltam én magam is, ahogyan szemléltem e világot, s közben arra gondoltam, mi menthetne meg minket a végső feledéstől...

T T T T T ransz

Már nagyon vártam, és tegnap végre meg is néztük a Transz című filmet. Nem sokszor írok mostanában ilyenekről, de erről most muszáj, mert zseniális!! Az érdem Danny Boyle rendezőé, akinek olyan referenciái vannak, amik nálatok is garantáltan eléri a szemöldök felvonós, "hmmmm" -hatást: Trainspotting, 127 óra, 28 nappal később, Gettó milliomos.

Szóval van ez a Transz. Az alapsztori, hogy adott egy srác, aki aukcióházban dolgozik (James McAvoy, avagy az X-man híres professzora, de ismerhetjük őt -lányok előnyben- a Vágy és Vezeklés sármőreként is). Egy nap aztán hopp, az egyik aukció kellős közepette, gázbombákat puffogtatva páran elvinnének egy értékes festményt.
Hősünk keze -mint a sztori előrehaladtával kiderül- igencsak enyves, minthogy szövetkezett ezzel a bandával, csakhogy adódik egy bibi: az akció közben jó erős pofont kap, aminek következtében egészen mélyre temeti magában, hová is rejtette a milliókat érő alkotást..


Itt jön a képbe egy hipnózissal gyógyító pszichológus, a mindenre elszánt, és szexi bandavezér (Vincent Cassel, a Fekete Hattyú balettáncos-főmuftija), és még jó sok rejtett titok, amik a tudatalatti önvédelem miatt csak nehezen kerülnek a felszínre.

Minden percében a moziszékhez szögezős thriller, és bár csak kevés olyan jelenet van benne, de aki nem bírja a vért, az számítson pár szem-eltakarós jelenetre. Viszont a sztori homályos foltjainak kiélesítése nagyon rendben van, és noha közben pukkanó hangokkal kibugyognak a buborékba rejtett kérdőjelek a fejünk fölé, a végére összeáll a kép.

Én 10 pontból 9-et adok. Danny Boyle hozta a szokásos formáját, vagyis ismét zseniálisat alkotott.
Csajoknak azért, mert szexi férfitestek villannak fel benne (hujjuj, pedig ezért a James McAvoy gyerekért nem vagyok oda, de erre a szerepre jól kikalapálta magát, a teste megérne 3 misét is), pasiknak meg azért ajánlom, mert nem bugyuta, ijesztgetős thriller, hanem olyan, ami rendesen megdolgoztatja a nézőt. Hitchcock elve, vagyis "Always make the audience suffer as much as possible" itt abszolút érvényesül :)

bébé

Álmomban árván maradt, újszülött sünöket mentettem, este pedig eljött minket meglátogatni Yann Tiersen. :))

zZZzzz

Ma klasszikus hangulattal ébredtem, és úgy tűnik, erre Chili is megnyugszik :)
Szóval a mai hangulatról: