Kedves, mély barázdákkal gereblyézett, vastag törzsű mogyorófa áll az udvarán. Mélyre érő gyökerei nyújtózva igyekeznek a szemközti ég felé, míg szilárd teste e világ magasába tör. Ő semmit sem változott az évek alatt, talán magasabb lett egy kicsit, hogy könnyebben elérje a Napot. Most is mókusok ugrálnak az ágain, ahogyan annak idején, és a fény is ugyanebből a szögből melegíthette tagjait pár évvel korábban. A nyár illata is hasonló lehetett, mint éppen most, és a fecskék is éppilyen lelkesen kergetőzhettek a megnyúlt árnyékok között.De a hangok! Az éles, hangos, öblös zajok mára puha, meglágyult dallamokká szelídültek. Nem omlott így szét különös száraz hanggal az eltévedt falevél napszítta, megfakult hamvait a fű között hagyva, ahogyan a hinta hajdanán délceg kötele sem megtörten, sercenve-jajgatva ellenkezett volna, hogy rostjait ujjaim között morzsoljam. Az emberek vibrálása, mi hajdanán élettel töltötte fel a kertet, mára szűzi csenddé változott, amit időről-időre tör meg csupán az idetévedő szél, sejtelmes zörejekkel ijesztgetve a fákat.
Egy csónak fekszik lánccal az orrában egy kivágott tönknek támasztva. Kerti tónak nyoma sincs már, ő mégis álmosan várja, hogy egyszer talán újból érezheti, ahogyan a víz ezer napszikrát szórva hűsíti majd lapos hasát. Kettétört lapátja bár mellette hever, mégsem bírja már a nyári meleget; megkopott festékének kirakószerű darabkái szerteszét hevernek a fűszálak között.
Mozdulatlanná váltam én magam is, ahogyan szemléltem e világot, s közben arra gondoltam, mi menthetne meg minket a végső feledéstől...
0 csiripelés:
Megjegyzés küldése