"Nézed a múló idő nyomát az arcokon és ez talál szíven,
Ugye kimondanád, hogy mennyire bánt, ugye kimondanád, Tudom Milyen..."

Még mindig olyan dolgokon kattogtatom az agyam, amin nem kéne, és igazán elengedhetném, amit nem szabadna két kézzel szorítanom. És mégis, minden éjjel és nappal szívemre nehezedik ez a páncél, igen, zavar, mint régi időkben a fűző a lányokat, hogy levegőt is alig kapok, húzd lazábbra a béklyókat kérlek, és ... csak ülök itt és olyan szavakat törlök vissza, amiknek sosem szabad még virtuális papírt sem látniuk. Fogd a kezem, és ugorjunk a szikláról, az alján víz vár minket, ne aggódj, kedvesem, csak ordíts velem, semmi sem számít már- Én vagyok magamnak és senki más, hát merüljünk el ebben a kékesfekete szurokban, ahol elcsitulnak a levegővételek, s közben dübörög a vér és szemhéjam mögött zárt kapukat döngetnek a pupillák. Kimondatlan szavakkal vérteztem fel magam ellened, és így várom, hogy megérts.. "mert tudnod kellene" -mondom hangosan és felnézek az égre, a leheletemmel együtt a titkos kívánságaim is mind füstbe mentek. Ég veletek! -suttogom. -érjetek el egy csillagot, majd hulljatok alá, s talán egy tiszta éjszakán újra látjuk egymást.