Meg akarok tanulni tudatosan (irányítottan) álmodni. Az emberek megdöbbentően nagy százaléka rendelkezik ezzel a képességgel (furcsa, mert az én ismeretségi köreimben azok száma alacsony, akik akár emlékeznek is az álmaikra), vagyis hogy tisztában vannak vele, hogy álmodnak, és azt tudatosan befolyásolni is tudják.. én nem. Én hét napból minimum 4-5x emlékszem tudatalattim mozifilmjére, azonban ezek mindegyikét valóságnak élem meg. (kivéve mikor már közvetlenül haláleset közelében vagyok, mert akkor a tudatallati képzeletemben megjelenik egy Esc billentyű, amit vadul nyomkodni kezdek, és így ébredek fel (erről is esettanulmányt lehetne írni, hogy kinek mi a felébredés-technikája)).

Szóval szeretném, ha tudnám irányítani mi történik alfában. Mert úgy lehetőségek végtelen tárháza nyílhatna meg előttem.

 Tegnap álmomban hatalmas megkönnyebbülést éreztem, mikor Apa szembejött az utcán. Apróka termetű volt, mint egy kisgyerek, felnőtt külsővel. Odarohantam hozzá, átöleltem, s olyan jó érzés volt "hát csak képzeltem az egészet, hála az égnek, Apa, már attól féltem sosem jön el ez a pillanat!!" -sírtam a fülébe.. Bence és még két ember körülöttünk állt és hitetlenkedtek "Réka, te kihez beszélsz?" kérdezték, én pedig csak hajtogattam "hát nem látjátok? De hisz itt van, nézzétek! Nem csak én képzelem!!!!!"
Apu pedig csak állt és nem is szólt semmit, nézett a szemembe, és már nem érdekelt, hogy mások mit gondolnak, csak hogy újra átölelhetem..

Tegnap kiszedték a varratokat.
A rendelő előtt recegő vagy épp idegesen pórázukat rángató, menekülni igyekvő ebek. Megérkezünk, Taita boldog farokcsóválással belép a rendelőn, majd még szélesebb fark-lendítéssel kérdez "na, jöttök már? Otthon akarok lenni vacsorára" :)
Kis hősünk nem csak hogy nem ellenkezett egyáltalán, de egyetlen nyikkanás nélkül(!) tűrte a tortúrát, miszerint hogy ketten is a hasánál matassanak, és két erre a műveletre gyártott ollóval kipiszkálják belőle a varratokat (egyébként kapcsokat, de mindegy). Belefúrta a fejét a kezembe, és olykor a szemembe nézett. Olyan bizalommal van az emberek felé! Taita, a mi csodakutyánk.

Életemben először érzem úgy, hogy jót tenne egy nyugtató. Akik ismernek, tudják, hogy én még soha, semmilyen körülmények közt nem gondoltam ilyet komolyan. Eddig.
Háborgó idebent a helyzet. Hogy mennyire? Annyira, hogy az sem zavar egy fűmagnyit sem, hogy tegnap este 1/4 11 körül hazafelé tekerve, s az utolsó lámpánál pont egymást keresztezve álltunk meg, majd néztünk egyszerre a másik szemébe exDével. Én kibőgött szemekkel..

 Szeretnék egy nyugtatót, amennyiben tényleg használ. Amennyiben tényleg úgy hat, ahogyan arra most szükségem van. Nagyon háborog most itt belül. Önvád, düh, elveszettség, hiány, keser, "vissza AKAROM kapni" érzet. Kinek a színe előtt kell toporzékolni, törni, zúzni, hogy visszakapjuk? Ki elé kell állnunk könyörögve, zsarolva, kiabálva, feldúlva, hogy megnyerjük a petíciót? De ám legyen, ha csak egy órát, egy percet is kapnánk, 10 évet is vezekelnék cserébe, csak egy utolsó búcsút hadd mondhatnánk. Egy utolsó "szeretlek"-et, súgva, átölelve..

Nem tudom mit kezdjek a hirtelen bevillanó képekkel. Nincsenek szavak rá, hogy leírjam, s nem is akarom. Ha Taita nem lenne, valószínűleg még ennél is rosszabbul viselnénk. Mert ahhoz, hogy ő jól legyen, nekünk is össze kell szednünk magunkat. Magamnak súgott támasz, hogy "együtt gyógyulunk".

..hmm. Minden egyes szó leírva olyannyira abszurdnak tűnik, hogy szégyellem őket. Nem tudok beszélni erről. Nem tudom szép formába önteni, olyan köntösbe bújtatni, amiben elfogadhatóbbnak látszik. Végtelen űr tátong itt belül.

műtét utáni első nap

Ez a két kis csodalény tartja lelkünk oszlopait. Taita is már a mi gyerekünk, és szerencsére nagyon jól megvannak Hegyesfüllel, aki már talán nem olyan irigy, mint eddig volt. Szeretet van és sok pusziosztás kettejük közt (is).

Úgy gondolom, sok dologgal viszonylag könnyű szembenézni: saját hibáinkkal, változtatást igénylő hozzáállásunkkal. De egyvalamivel még sosem volt ennyire nehéz szembesülnöm: az elvesztéssel..