Kutyások vs nem kutyások

B rokonai közül vannak, akik 1,5 órányi utazásra laknak tőlünk, és elég ritkán is lájuk őket, minthogy a kiutazás elég körülményes (3 átszállás), ráadásul ha már kint vagyunk, akkor ugye legyünk ott sokáig is, sattara. Igaz, hogy kertes házban laknak, de a kutyatartási kultúrájuk a "kutya a kertbe való!" ősprimitív felfogást követi, és így szegény hiperaktív (de egyébként hihetetlenül cuki) boxerük is kezelhetetlen (a tipikusan csak ordítva fogad szót kategória), mert hát sétálni is maximum heti 2x viszik ki egyáltalán (!). És persze mindemellett nekünk is megtiltják, hogy vigyük magunkkal Chilit.

Már kérdezem, ugyan mi bajuk van a mi kulturált kutyánkkal, aki mellesleg jófej az övékkel, csak amaz nem bír magával és -szociális nevelés híján- fingja nincs hogy kell játszani egy fajtársával és miközben a miénk seggét az ég felé tolva hívja kötelet húzni, amaz csak ugat és néz mint varjú a karón? De még nem is lenne gond, hisz egy olyan ikerházról beszélünk, ahol két külön kert van, és Chili tökjól ellenne velünk odabent, ha közben néha kiengedjük és kimegyünk vele játszani.

És akkor megsértődnek, hogy miért nem megyünk... hát tán mert nem fogom azért másra bízni a kutyámat, hogy odamehessünk. Mert az persze micsoda vérlázító, hogy azt mondom, hogy Paprikafej nálunk családtag, gyakorlatilag a gyerekünknek számít, csak ő szőrös és négy lába van. Ja hogy ez náluk túlzás? Hát én meg a gyerekeket nem szeretem, mert ordítanak. Nabumm. Mégsem várom el, hogy hagyja othon a nyáladzó hajnélkülit, csak mert nekem úgy lenne kényelmes. Ja, de ők egyébként sem akarnak hozzánk jönni látogatóba, mert túl körülményes az a sok utazás (pedig nekik kocsijuk is van ugyebár...). Akkor kérdem én, hol itt a kompromisszum?

Szerencsére B is abszolút egyet ért velem mindebben, csak hát mégis rokonok. De (hahaa!!) reméljük novembertől megváltozik a felállás, és ha végre megkapjuk a nagy lakást, akkor már tényleg az lesz, hogy jöjjenek ők hozzánk karácsonyozni meg hasonlók.