Holnap induluuuunk!!!

 Vicces, a kutyaszitter nem veszi fel a telefont, reggel óta hívogatom (most fél 4), és holnap reggel kéne találkoznunk (aminek a körülményeit, pontos időpont, helyszín) nem beszéltük meg.... szerencsére a lány, aki őt ajánlotta, mondta, hogy majd ő átveszi Chilit, és majd valamit jól hozzávág a lányhoz, ne aggódjak. BAU!!!!

Lezárni a múltat nem a legkönnyebb dolgok egyike. Felsejlenek régi képek, illatok, hangok. Egy nevetés foszlánya, fények... és talán már azt hiszed, hogy mindez mit sem jelent, hogy egyszerű, de szép díszdobozban eltetted már a sorakozó lezárt akták közé. Aztán egyik nap bombaként robban, elég hozzá pár egyazon légtérben töltött másodperc, vagy épp egy vadak elé húsként, közszemlére dobott kép az "arcon".

 Valahogy másképp működöm. Mintha bizonyos sebek nem gyógyulnának be soha teljesen, s egy váratlan mozdulattól felreped a heg. Ilyenkor nyugtalanul alszom, és a nappalok is ritkák, mint a hegyekben a levegő. Változni kell. Miért nem megy könnyen bizonyos személyeket magam mögött hagyni? Kóborló lelkekként kísértenek, és még a fokhagyma sem űzi el őket, pedig már Chili szájából is az árad :)

Már csak 8 nap (és holnap felébredve már csak egy hét!!), és induluuuuunk!! Már alig várom, annyira izgatott vagyok!! Már csak pár dolog van hátra, amit el kell intéznünk, és kezdetét veheti a kalandunk!
WÍíííííí!!

Az egyetlen gond, hogy nincs fényképezőnk, az enyém abszolút bemondta az unalmast, amit azért annyira nem csodálok, mivel 18 évesen kaptam, vagyis épp túl régen ahhoz, hogy dacára a párszori leejtésének, még mindig hibátlanul működjön. Ajvé...

Ma esti mosolyra fakasztó:

Két fogpiszkáló megy fel a hegyre. Elhalad mellettük egy sün. Megszólal az egyik:
-Te figyeld már! Ide busszal is fel lehet jönni?!

Már régóta le akarom írni, mielőtt végleg kimegy a fejemből:
a napokban a metrón észrevettem egy falra ragasztott matricát. Színes, vidám képek között a következő szöveg: "És ha mégis a hippiknek van igaza?" Természetesen Greenpeace-es volt :)

Pillanatok

Gyakorlatilag mindegyiken elbőgtem magam:
http://cre-art-blog.hu/index.php/2012/03/lenyugozo-fotok-a-nagyvilagbol-2/

De ezen, akárhányszor is látom meg, mindig:

Emlékeztek? Ez a tűzoltó kimentette a dobbermann anyuka porontyait a tűzből, és utána, mikor a férfi leült, odament hozzá, és köszönetet mondott. Jajistenem, bőgök!!!

Fura dolog, amikor az álmodban vonod le a tanulságot az életeddel, illetve a személyiségeddel kapcsolatban. Hogy mit kéne máshogy csinálnod. Szép kis rádöbbenés volt, nem mondom.

Tudom én, hogy nem minden normális körülöttem, néha egész egyszerűen kívülre szorulok saját magamból, és csak nézem, amint valaki más beszél, magyaráz, szélesen gesztikulál  vagy éppen kiabál helyettem, az én bőrömben. Szeretném elmondani a másiknak ilyenkor, hogy az nem én vagyok, de nem kapok szót, hogy figyelmeztethessem. Mintha kizárnának az ajtón túlra, és csak a szúnyoghálón át láthatnám s hallhatnám, mi történik odabent. Megrémít, hogy ekkora ambivalencia lakozik bennem, és felmerül a kétség, hogy vajh egészséges határokon belül mozog-e még ez.

Kiskoromban az ablak alatt volt az ágyam, és amikor vihar volt, rettenetesen féltem...talán leginkább mégis a gömbvillám miatt aggódtam, ami képes átmenni bármilyen falon, vagy alakot változtatva a kulcslyukon, ha úgy tartja kedve. Éppen ezért megmozdulni is alig mertem, hogy légmozgást se keltsek.

Azóta felnőttem, dolgozom, háztartást vezetek, kutyánk van. De egy valamit nem nőttem ki: a nagy vihartól való félelmet. Nem a szél -fújjon amilyen hevesen csak akar, élvezem. Nem a morgó mennydörgés és távoli villámok -imádom nézni és hallgatni. Hanem amikor az epicentrumában vagy, és őrjöng-tombol körülötted, az ég majd leszakad, és a villámok a közelben pusztítanak, hallod, ahogy tűzoltó autók sokasága szirénázik szerteszét.

 Fura. Ha visszagondolok úgy akár csak másfél évvel ezelőttre, úgy látom magam, mint egy (csáb)ereje teljében lévő lányt, csillogó szemekkel. Ha ma a tükörbe nézek, egy háziasszony néz vissza rám, és ez teljesen kikészít. Őszintén vallok most az életem buktatóiról, vagyis arról, hogy amikor nagyon akarsz valamit, az bizony rengeteg lemondással jár.

 Talán eszetekbe jut, hogy ennyi idősen (24) az Élet krémes oldalát kéne habzsolni, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a korábbi éveimben volt alkalmam bőven kiélni a hajlamaimat, ennek számos értelmében véve. Nem mintha nem jutna néha eszembe, hogyan is tudtam egyetlen pillantással elbűvölni valakit, de ezzel az elég beképzelt állítással nem térnék el inkább most a tárgytól.

 Nehéz összeszedett életet élni. A szoros időbeosztás, a napi feladatok és az este 9-kor tanfolyamról való hazatérés utáni mosogatás lehet az oka, hogy hétvégéken is karikás szemekkel ébredek, kialvatlanul. De hiszem és tudom, hogy minden egy közeli és sokkal jobb jó érdekében történik. Ha valamit, hát azt jól megtanultam eddig, hogy kőkeményen meg kell dolgozni azért, hogy az álmok valóra váljanak.. És hacsak nem egy gazdag és befolyásos ember borja vagy, kedves blogolvasóm, ezzel te is így lehetsz.

 Vannak napok, mikor könnyebb, de vannak kínkeserves, könnyekkel itatottak is. De azt hiszem, ezek elengedhetetlenek ahhoz, hogy ne értékeljük majd igazán, amikor sok sok idő után, de végre eljön a pillanatunk.
Harcolj, küzdj és bízva bízzál!