Azért az durván veszélyes, hogy ma szó szerint három másodpercenként át tud csapni a hangulatom egyik végletből a másikba. Tegnap óta érzem, hogy ez kitörni készül, s már B-vel sem akarok ilyenről beszélni, nem akarom még ezzel is terhelni őt, mikor épp elég nehéz lehet neki így is.

Taita tegnapi vizsgája óta feszít ez belülről... éreztem, hogy Apa ott van velünk. Nem véletlenül kaptuk mi az ötös számot; az ötös az én számom, többször is végigkísért már az életem során. Már amikor az első sorszámot kihúzták, tudtam, hogy mi fogjuk azt kapni. Hát így is lett.
Ezen kívül gyönyörű szép, igazi téli idő volt, s amikor végeztünk kisütött a Nap...

Taita is nagyokat sóhajtott este, és egyszerűen...éreztem, hogy mennyire hiányzik neki is, és hogy én nem tudom megadni neki...hogy én nem ő vagyok, persze engem is nagyon szeret, és nekem is döntötte a fejét hosszan kifújva a levegőt, és akkor már ketten voltunk, akik ugyanarra gondoltunk.. És bár egyébként úgy szoktam aludni, hogy a lábam van az irányába (ő az ágy végénél lehelyezett szőnyegen alszik), de tegnap megfordultam, hogy simogathassam.

Érzem én, hogy már kezd nagyon mérgező lenni, hogy nem foglalkozom a gyásszal, de legalábbis olyan minimális mértékben, ami csak épp arra elég, hogy pillanatnyilag kieresszem a szelepeket, ami viszont hosszú távon egyáltalán nem ad megnyugvást, de tényleg nincs rá időm, sem alkalmam, hogy igazán egyedül legyek. Nagyon kell már ez a két hét Amerika, végre lesz időm és alkalmam arra, hogy megtaláljam valahol az elvesztett énem, elfogadva, amit jelenleg nem akarok; hogy Apa megmásíthatatlanul, kihisztizhetetlenül, örökre elment...