Valahogy olyan, mintha fejbevágtak volna, és kiestem volna a buborékból, ami megszűrte eddig a valóságot.. tisztábban látom a színeket, az úton elsuhanó bringást, a fák mozdulatait, s a lényegtelen dolgok közt felnagyobbodnak az igazán fontosak. Jobban érzem az illatokat, a szelet, ahogy a pórusokon keresztül beáramlik a bőröm alá, és szétfut a vénákon, kacagva, csiklandozva azokat.
Intenzívebbek a színek, a madárdal. A napsütés is simogatóbb, lelket öntőbb...vigasztalóbb.

Tegnap azt hittem őt látom, egy taxis alakjában. A Fővám téren pakolt valamit a vezető ülésről az anyósra. Az arcát nem láttam, csupán a vonásait, a haját, ruházatát, szemüvegét. Hatalmasat dobbant a szívem, de mire leugorhattam volna, bezárult az ajtó, s már csak a döbbent könnyeim maradtak, a puha kishajók, amik lehajóznak a nekik kijelölt csatornán. Némelyikük kitérőt tesz, de végül mindegyik ugyanarra a sorsa jut, mint mi emberek mind: a porba hullanak, s eggyé válnak a mindenséggel.