Valahogy olyan, mintha fejbevágtak volna, és kiestem volna a buborékból, ami megszűrte eddig a valóságot.. tisztábban látom a színeket, az úton elsuhanó bringást, a fák mozdulatait, s a lényegtelen dolgok közt felnagyobbodnak az igazán fontosak. Jobban érzem az illatokat, a szelet, ahogy a pórusokon keresztül beáramlik a bőröm alá, és szétfut a vénákon, kacagva, csiklandozva azokat.
Intenzívebbek a színek, a madárdal. A napsütés is simogatóbb, lelket öntőbb...vigasztalóbb.

Tegnap azt hittem őt látom, egy taxis alakjában. A Fővám téren pakolt valamit a vezető ülésről az anyósra. Az arcát nem láttam, csupán a vonásait, a haját, ruházatát, szemüvegét. Hatalmasat dobbant a szívem, de mire leugorhattam volna, bezárult az ajtó, s már csak a döbbent könnyeim maradtak, a puha kishajók, amik lehajóznak a nekik kijelölt csatornán. Némelyikük kitérőt tesz, de végül mindegyik ugyanarra a sorsa jut, mint mi emberek mind: a porba hullanak, s eggyé válnak a mindenséggel.

Már vannak olyan percek, sőt, bevallom, talán órák is, mikor úgy érzékelem a valóságot, mintha mi sem történt volna. Mintha minden csupán egy szörnyű mozifilm képkockáin történt volna, s nem a mi kis családunkkal.

De aztán berobbannak az emlékképek, a valóság lábremegtető, jéghideg, könyörtelen vizesvödre. Ez a hiány nem múlik el. Sőt. Mind erősebb lesz, egy, öt, tíz év múlva..
Mi lesz velünk akkor, hisz már most annyira ....?

Csak ülök és nézek magam elé. Nem akarom, hogy újabb nap múljon el...mindegyik messzebb visz az utolsó együtt töltött naptól, s nem akarom, hogy fakuljanak az emlékek. Nem akarom elhinni, ez csak álom, ébresszetek fel kérlek..

<3 td="">

"Apa csak egy van. Igaz, van, hogy nincs. De amikor nincs, akkor is küzdünk vele: a hűlt helyével (...)"