A sötét kamra fiókjában egy előhívott negatív lapul. Láb megremeg, gyomor meginog, föld belereng. Félreértett üzenet, egy heg a háton... Van-e élet a kalitkán túl, s megtarthatom-e a rácsot? Emlékként, hogy őrizzem a fonatot, mely időnként a lábamra tekereg, s  néha befogja orrom, hogy méregzöld párában füstölöghessen tova, majd később formát öltsön újra és újra untalan.

Álmodott kép ez csupán, tinta tavakkal és benne vattából csavart apró algákkal.. miért ragaszkodunk hát a mesékhez, bármennyire felnőttünk már?