Nyár

Szemeivel hunyorgott az áradó napsütésben, ahogy a repce illatú réten haladt át. Bogarakat sodort le szoknyájával a magas fűszálakról, s azok boldogan kapaszkodtak a textilbe, majd engedték el pár lépéssel odébb, kalapjukat emelve aztán az ingyen fuvarért.

Láttam a szalmakalapod, ahogy gyors tempóban fel-felbukkan a szárak, levelek sokasága között, s láttam, hogy fel-felvillanó szemed engem kutat a sűrűség között. Mosolyod, ahogy kacérkodva reméled, csak te láttál engem felbukkanni, de fordítva egyszer sem... Végül aztán tekintetem belebotlik a tiédbe, s te kacagva, felsikkantva futottál, én meg szökellve utánad, hogy elkapva végigguruljunk hangyák boján, elszáradt terméseken, és tömény virágillat között. Nyár volt, és én csak azt éreztem, hogy a szívem táján egyszerre fáj és éltet ez a valami, ami közted és köztem közös halmazokat alkot, párhuzamos egyeneseket rajzol és felhőkarcolókat épít odafönn. 

 Ősz volt már, majdnem tél. A megsárgult falevelek sűrű konvojokban hagyták el a fák ágait. Sokáig halogatták az elválást, mint mikor a kisgyermek első tétova lépései előtt még szorosan fogja anyja kezét, majd fejében a gondolat végül elhatározássá érik, és megindul.

S egy tintacsepp mily változást indít egy pohár vízben..s még tartja magát pár pillanat, majd lengén, szélfúttán, áttör a varázson a fuvallat, s a molekulák nem lesznek már többé oly tiszták, mint hajdanán . Így kezdi útját a kósza gondolat is, mely először csak körbenéz, majd tartósan berendezkedik, behatolva a legkisebb réseken át a legféltettebb rejtekhez is. "Kísérjen szerencse utadon!" - suttogom, majd nézem, ahogy alakodat a függöny mögé rejtve kitárod a terasz ajtaját. Egy fénynyaláb kacéran átkandikál vállad fölött és intve várja, kövessem, kilépek hát én is, hogy meztelen hátadat átölelve együtt faljon fel minket a rét édes illata. Sötét és világos táncol kergetőzve, nászukat hűvös fuvallat és langyos hő kíséri, előbbi megdermeszti a homokot, utóbbi foltos szárnyú lepkéket idéz.

És végül beköszönt a tél,

 -Mik azok a nyomok, anya? -kérdezte, miközben fejét enyhén oldalra fordította, szája nyitva, tőlem várva a megfejtést...mint mindig.
- A nyomok... -kezdtem, miközben fejembe véstem a pillanatot, pedig nem is tudtam róla -amiket magunk után hagyunk, egy esős délutánon, mikor a sétából hazaérve rálépünk a parkettára.
-A nyomok rosszak, anya? - kérdezte, és leült, hogy jobban láthassa az arcom, miközben válaszolok.

Gondolkozni kezdtem, míg végül: -Nem, Drágám, a nyomok nem rosszak. -feleltem, de már tudtam mit fog kérdezni ezután.
-Akkor miért kell feltörölni őket, miért nem maradhatnak a földön, Anya?
-Mert mi, emberek ... -kezdtem- nem szeretjük látni, hogy mindennek, de mindennek következménye van...

 Meghalt... elment, itt hagyott, nincs többé... . Az én igaz társam jóban-rosszban... Megéltük együtt ahogy a "Sátán kutyájából" (s-es méretben) együttműködő, szorgalmas társ lesz, a kiabáló, érthetetlen gazdiból pedig megértő, tanulni akaró szülő. Rájöttünk milyen is a másikunk, és ahogy megízleltük a közös tanulás ízét, bedaráltunk E1, Ü2, Ü4, Ü6, városi kutya vizsgát, kézben tarthatósági tanfolyamot, agility, őrző-védő foglalkozást, treibball tanulást majd tanítást, juhok terelését, közös nyaralások, kirándulások, kutyahaverokkal bandázások tömkelegét. És megéltük a rossz dolgokat is, Apa, majd Taita halálát, válást.

Meg persze jöttek a gyerekek, és Chili családi kutya lett, boldogan és felelősségteljesen vállalva a szerepkörét. Sosem felejtem, hogy állandóan azon kaptam őt és Csongit, hogy odaosont egyikük a másikhoz, és össze-vissza puszilgatták egymást, Csongi gurította neki a labdát, ő meg visszabökte az orrával.. Hogy Csongi úgy tanult meg felállni, stabilan a lábán maradni, hogy közben ebbe a fekete tasmán ördögbe kapaszkodott. És soha-egyetlen-alkalommal-sem-morogta-vagy-harapta-meg őket. Hangi stikában jutalomfalatokat osztogatott neki, és a meghagyott falatait a tányérról örömmel adományozta Chilinek.

És most nincs. Csak a fülsüketítő üresség, amit néha tör csak meg a neked hitt ugatásod. Nincs, csak Zsömi, aki értetlenül nézi mit akarok azzal, hogy vegye fel amit leejtettem - míg te, kiskutyám, örömmel ugrottál azonnal, hogy szolgálatomra légy. És az a tekintet...az a szerelmes, rajongó, büszke tekintet, amivel rám néztél...az hiányzik nagyon.

Hiányzol...az illatod, a hangod, a vidámságod, a közös vicceink, ahogy botozás közben eljátszottam, hogy látok valamit, és mikor odanéztél, elfutottam a másik irányba, te pedig ugatva, hogy átvertelek, rohantál utánam, hogy elkapd a faágat. Az az örökké hajthatatlan tudásszomjad, amivel addig nem nyugodtál, míg meg nem tanultuk amit szerettünk volna, mindig készen álltál, és figyelmed egészével csak a feladat létezett. Meg persze néha a pillangók.

Hiányzol...a gyagyásságod, ahogy orrodat a víz alá dugva bugyborékoltál, ahogy a bedobált kavicsokat görgetted a mancsoddal unos-untalan. Az energiád, amivel berobbantál az életembe...az hiányzik nagyon. Egymás szeme láttára nőttünk fel. Köszönöm neked, kiskutyám, hogy megtanítottál arra, hogy csak akarni kell, és meg tudjuk oldani. Hogy nincs leküzdhetetlen akadály előttünk, hogy létezik egy külön dimenzió, amit mi ketten alkottunk, ahol felfedezünk, és ráeszmélünk, ahol sütkérezünk és mélyeket slukkolunk a feltöltődés tiszta levegőjéből. Köszönöm, hogy a kutyám voltál és leszel, amíg élek, el nem feledlek soha. Soha...soha.

 Láttam egy könyvet, minden lapján egy kérdéssel rólad. Magadról. Például "mit bántál meg életed során?" vagy "ki hiányzik?

https://vm.tiktok.com/ZMLLhcost/

Bizalmatlan vagyok, és innen nem rendelném meg, de maga az ötlet nagyon beszippantott. Vannak dolgok, emlékek, életesemények, amiket mélyre temettem magamban. De ez sosem jó taktika, a lepel alatt lassan rothadásnak indul a lefedett titok, mint a meghagyott étel a hűtő hátsó polcán, amit még nincs kedved kidobni. Napok, hetek telnek el, míg végül egy ajtónyitáskor elkerülhetetlenül arcul csap valami szag, és eszedbe juttatja, amit oly sokáig halogattál.

Szerintem így működnek az emlékeink is. Magamnak legalább, ha másnak nem is, fel kell nyitni a sötét szelencét, s szabadjára engedni a vélt démonokat, hogy szembenézve velük elnyerjék végre méltó, nyugodt helyüket bennünk.

Fu de kibaszott bölcs lettem, pedig eskü nem is ittam, csak egy energiaitalt 😁

Dot

 Egy málnabokor tövében piros hátú, pettyes katica szendereg. Óvatosan odébb hajtom az egyik levelet, hogy közelebbről is megcsodálhassam, mire egy vékonyka fénysugár pont a szemébe süt. Hunyorogva, álmosan felemeli a fejét, rám néz, majd becsukja a szemét, és ennyit mond csupán:
-Korán van még az ismerkedéshez, gyere vissza 2 óra múlva. És hozz magaddal valami reggelit is!

És ezzel visszaalszik, kergeti a szellők hátán utazó pollenszemeket, a ki gyűjt be többet játékhoz. Pihenj még, kicsi katicabogár!

A mai..

... Egy olyan nap, ami fényesebben ragyog, mint a többi. Nevezhetnénk emiatt Vénusznak is, de ez olyan elcsépelt és közhelyes volna, hogy leírni is kár volt.

Bár az életem 10 hónapja éles kanyart vett, és azóta hegyeket és völgyeket megmászva jutottam el idáig, rögös utakon át, de megérkeztem. 

Ide. Őértük. És Magamért.

Na hol az a pezsgő?