Valahogy olyan, mintha fejbevágtak volna, és kiestem volna a buborékból, ami megszűrte eddig a valóságot.. tisztábban látom a színeket, az úton elsuhanó bringást, a fák mozdulatait, s a lényegtelen dolgok közt felnagyobbodnak az igazán fontosak. Jobban érzem az illatokat, a szelet, ahogy a pórusokon keresztül beáramlik a bőröm alá, és szétfut a vénákon, kacagva, csiklandozva azokat.
Intenzívebbek a színek, a madárdal. A napsütés is simogatóbb, lelket öntőbb...vigasztalóbb.

Tegnap azt hittem őt látom, egy taxis alakjában. A Fővám téren pakolt valamit a vezető ülésről az anyósra. Az arcát nem láttam, csupán a vonásait, a haját, ruházatát, szemüvegét. Hatalmasat dobbant a szívem, de mire leugorhattam volna, bezárult az ajtó, s már csak a döbbent könnyeim maradtak, a puha kishajók, amik lehajóznak a nekik kijelölt csatornán. Némelyikük kitérőt tesz, de végül mindegyik ugyanarra a sorsa jut, mint mi emberek mind: a porba hullanak, s eggyé válnak a mindenséggel.

Már vannak olyan percek, sőt, bevallom, talán órák is, mikor úgy érzékelem a valóságot, mintha mi sem történt volna. Mintha minden csupán egy szörnyű mozifilm képkockáin történt volna, s nem a mi kis családunkkal.

De aztán berobbannak az emlékképek, a valóság lábremegtető, jéghideg, könyörtelen vizesvödre. Ez a hiány nem múlik el. Sőt. Mind erősebb lesz, egy, öt, tíz év múlva..
Mi lesz velünk akkor, hisz már most annyira ....?

Csak ülök és nézek magam elé. Nem akarom, hogy újabb nap múljon el...mindegyik messzebb visz az utolsó együtt töltött naptól, s nem akarom, hogy fakuljanak az emlékek. Nem akarom elhinni, ez csak álom, ébresszetek fel kérlek..

<3 td="">

"Apa csak egy van. Igaz, van, hogy nincs. De amikor nincs, akkor is küzdünk vele: a hűlt helyével (...)"

Banff filmfesztiválra jegyek --pipa
Héliumos lufik intézése szombati Lujzi szülinapra --pipa
És Chili új, gabonamentes tápja is megérkezett. Kezdődhet a hétvége!!

Más és más hordalékot rak le az autó a gyűjtőpontra, s te guggolva guberálsz a sok szemét közt, reménykedve, hogy egyszer szép gyűrűre akadsz. Vagy nyakláncra tán, mindegy is, hisz nincs mit a nyakadba akassz, mit megcsodál a többi varjú, ahogy megcsillan rajta egy kacér fénynyaláb.

 Vagy holló volt inkább, feketébb mint a korom, tolla fényesen csillogó, mint meztelen testen a víz, ahogy felbukkan a tó felszíne alól. Ruháit hiába várja már, elhordták erdei állatok, fészket építenek belőle vagy tán elrettentésképp viszik körbe, hogy lám, az újabb bizonyíték; az ember mindenütt. S közben írmagjait hordja szét a mimóza virág, hogy tüsszögsz tőle szüntelen. Ki nyer hát csatát e Föld felett, ember vagy a természet? Már megint csak fecsegsz szüntelen.

Micsoda csacskaságokat kárálsz, fekete holló, te, riasztó, lépj hátrébb, repülj odébb, vagy hívjam a karmost tán? Úgy, hát ne forgasd a fejed, mintha nem értenéd miért kergetlek odébb hirtelen. Sötét álmokat hozol megint, csillagtalan éjszakát, a Hold sem tükröződik, csupán halk neszezést hallani a bokrok felől, s bogarak szárnya érinti fülem, zümmögve ijesztenek, hogy szörnyedve hessentsem őket, riadt mozdulattal.

Fáradt vagyok, oly nagyon fáradt. Megbújok itt, e fa mögött, felmászni rá már nincs erőm, bár tudom, a hajnal durván ébreszt így, gyomorba ugrik hirtelen, majd nevetve továbbrohan. Hagyj, kérlek, karomat se emeld, jó lesz itt nekem, hát menj csak, vagy kucorodj ide te is, énnekem már csak ez maradt; üres álmok a fák alatt.