ki tudná pontosan megmondani, hogy a kép bal alsó részében lévő díszvirágnak mi a neve és hol lehet beszerezni? Ikeában, kikában, moebelix-ben nyoma sincs. Köszi!

Sötét éjen át hasított a hangos felismerés, majd szürke csenddé változott hirtelen, mint aki meggondolta magát. Még kondult egyet a harang a hajnal előtti órákban, magányosan és csendesen, de hamar elhallgatott, hogy átadja helyét a mély gondolatoknak. De öt perc sem telt bele, mikor ezer szárnyú rebbenés törte meg a hallgatás tágra nyílt szemét, s fény árasztotta el az utcákat, oly hirtelen, mikor a víz áttöri a zsilipekkel erősített gátat, s már semmi nem szab határt a féktelen erőknek. Varázslat született ez órákban; letagadhatatlan, selyem leplű mágia.

Hurrá, mellényes lettem!

avagy hivatalosan is segédoktatóóó!!
Nagyon boldog vagyok, hogy megbíztak ezzel a feladattal!

Az első csoportom egyből szép kis feladat: ugyanis kis(testű)kutyás csoportba osztottak be Kinga mellé, ami azt jelenti, hogy a csapat blökijei mind bokáig érnek (két kivételt leszámítva, akik kb sípcsont-középig). Az első órán már szembesültem azzal, hogy egyáltalán nem lehet összehasonlítani őket a nagykutyákkal, akikkel eddig dolgom volt (hiszen az ovin is a nagytestű kölyökkutyáknál vagyok), s bizony ráfeszültem a problémára, mely szerint meddig mehetek el a hangommal, illetve a mozdulataimat mennyire kell koordinálnom a közelükben, végtére mégiscsak olyan csöppnyi méretűek!

A tegnapi fogalkozás elején annyira izgultam, hogy a közös játékhoz nagyobb méretű játékokat vittem, mint kellett volna :) Amikor erre rádöbbentem (már késő volt), mondhatni zavarba jöttem, és ez a felkonferálás (mármint a játék bevezetése) során szerintem eléggé kiérződött. Ehhez hozzájárul az is, hogy egyelőre zavarba jövök, ha középpontban vagyok és a gazdik összes figyelme rám összpontosul.
Természetes, hogy a gazdik még némileg távolságtartók, de ez változni fog remélhetőleg a következő foglalkozásokra, bár nem segít a dolgon, hogy az ünnepek miatt az csak két hét múlva lesz.

Egyébként az óra második részére már sikerült felengednem, és rájöttem hogyan viszonyuljak ezekhez a kis vahúrokhoz. Tudtam foglalkozni a kapcsolatépítéssel (van két szorongónk), és bizonyos esetben gátlások beépítésével is, mert van egy renitens dugógépünk, akinek kedvelt célpontja az egyik túlérzékeny (de már kioldódóban lévő) hosszúszőri tacsi.

De nagyon élvezem, és már alig várom a következő alkalmat!!

Mmmm nincs is jobb dolog, mint csokis fánkot enni reggelire :)

És mégis mi a fenéért kelnénk fel minden reggel, ha nem valamiféle nagyobb értelmet keresve a hétköznapi megszokott mozdulatok közt? Mint a kapirgáló tyúk, aki a poros talajon, gallyak és fűszálak, száraz levelek közt ehető falatot keres.

Az évek múlásával mind érzem, hogy a dolgok mássá alakulnak, mint voltak. Pedig nem a világ változik, az te magad vagy, ki a körülvevőt átalakult, lassan változó szemmel figyeled. Vajon milyen lehetett 100 évvel ezelőtt? S ötszáz, ezer éve? Milyen az ókori Egyiptom világában? Pedig a mindennapi gondok, megoldandó feladatok ugyanazok voltak: dolgozni az élelemért, küzdeni az életben maradásért; keresni az értelmet, az utat, megtalálni a válaszokat a megannyi kérdésre..az idő örök körforgása..Oh, hiányzol, Márquez.

"... A szerelem, ha igazi, mindig halálos. Úgy értem, nem célja a boldogság, az idill, a kéz a kézben, az andalgás, holtomiglan-holtodiglan virágzó hársfák alatt, melyek mögött a tornácon lámpa szelíd fénye világít, s az otthon dereng, hűvös illataival... Ez az élet, de nem ez a szerelem. Komorabb láng ez, vészesebb. Egy napon eljön életedbe a vágy, hogy megismerjed ezt a pusztító szenvedélyt. Tudod, mikor az ember már nem akar egészségesebb, nyugodtabb, kielégültebb lenni egy szerelemtől, hanem lenni akar, teljesen, a pusztulás árán is. Később jön ez; sokan nem ismerik meg ezt az érzést, soha...S aztán van az, hogy az ember egy napon megérti, mit akar az élet a szerelemmel, miért adta ezt az érzést az embereknek?... Jót akart velük?...A természet nem jóságos. A boldogságot ígéri nekik ezzel az érzéssel? A természetnek nincsen szüksége ilyen emberi ábrándokra. A természet csak teremteni és pusztítani akar, mert ez a dolga. Kegyetlen, mert terve van és közömbös, mert terve emberen túli. A természet megajándékozta az embert a szenvedéllyel, de megköveteli, hogy ez a szenvedély feltétlen legyen.

Minden igazi életben eljön egy pillanat, amikor az ember úgy merül el egy szenvedélyben, mintha a Niagara vízesésbe vetné magát. S természetesen mentőöv nélkül. Nem hiszek a szerelmekben, melyek úgy kezdődnek, mint egy kirándulás az élet majálisába, hátizsákkal és vidám énekléssel a napsugaras erdőben... Tudod, az a dagályos "ünnep van" érzés, mely a legtöbb kezdődő emberi kapcsolatot áthatja... Milyen gyanús ez! A szenvedély nem ünnepel. Ez a komor erő, mely mindegyre alkotja és pusztítja a világot, nem vár választ azoktól, akiket megérint, nem kérdi, jó-e nekik, nem sokat törődik a viszonylagos emberi érzésekkel. Az egészet adja és az egészet követeli: azt a föltétel nélküli szenvedélyességet, melynek legmélyebb árama maga az élet és halál. Nem lehet másképpen megismerni a szenvedélyt… s milyen kevesen jutnak el idáig! Az emberek csiklandják és cirógatják egymást az ágyban, nagyokat hazudnak és hamisan érzelegnek, önzően elveszik a másiktól, ami jó nekik, s a maguk öröméből egy kis hulladékot talán odalöknek a másiknak is... S nem tudják, hogy mindez nem a szenvedély.... Igen, az igazi szerelmesek is vásárra viszik a bőrüket, szó szerint és valóságosan... Mi más értelme van annak a végzetes és feltétlen odaadásnak, mely a végső szenvedély megérintettjeit egymást felé hajtja? Az élet kifejezi magát ezzel az erővel, s rögtön közömbösen elfordul áldozataitól. Minden időben és minden vallásban ezért tisztelték a szerelmeseket: mert máglyára lépnek, mikor egymás karjaiba borulnak. Az igaziak, tudod. A bátrak, a kevesek, a kiválasztottak. Minden igazi ölelés mögött a halál van, árnyaival, melyek nem kevésbé teljesek, mint az öröm fénycsóváinak villanása. Minden igazi csók mögött a megsemmisülés titkos vágya van, az a végső boldogságérzet, amely már nem alkuszik, amely tudja, hogy boldognak lenni mindig annyi is, mint teljesen megszűnni és átadni magad egy érzésnek. És ez az érzés céltalan...
Szeretni annyi, mint egészen megismerni az örömet, s aztán elpusztulni."
- Márai Sándor: Az Igazi -

Drága Leonard
Szembenézni az élettel. Mindig szembenézni az élettel. És tudni, hogy mit jelent, végül tudni szeretni, olyannak, amilyen. És aztán eltaszítani.
Leonard
Mindig az évek köztünk. Mindig az évek. Mindig. A szeretet. Mindig. Az órák.

Tetszik Betöltés...