Holnap induluuuunk!!!

 Vicces, a kutyaszitter nem veszi fel a telefont, reggel óta hívogatom (most fél 4), és holnap reggel kéne találkoznunk (aminek a körülményeit, pontos időpont, helyszín) nem beszéltük meg.... szerencsére a lány, aki őt ajánlotta, mondta, hogy majd ő átveszi Chilit, és majd valamit jól hozzávág a lányhoz, ne aggódjak. BAU!!!!

Lezárni a múltat nem a legkönnyebb dolgok egyike. Felsejlenek régi képek, illatok, hangok. Egy nevetés foszlánya, fények... és talán már azt hiszed, hogy mindez mit sem jelent, hogy egyszerű, de szép díszdobozban eltetted már a sorakozó lezárt akták közé. Aztán egyik nap bombaként robban, elég hozzá pár egyazon légtérben töltött másodperc, vagy épp egy vadak elé húsként, közszemlére dobott kép az "arcon".

 Valahogy másképp működöm. Mintha bizonyos sebek nem gyógyulnának be soha teljesen, s egy váratlan mozdulattól felreped a heg. Ilyenkor nyugtalanul alszom, és a nappalok is ritkák, mint a hegyekben a levegő. Változni kell. Miért nem megy könnyen bizonyos személyeket magam mögött hagyni? Kóborló lelkekként kísértenek, és még a fokhagyma sem űzi el őket, pedig már Chili szájából is az árad :)

Már csak 8 nap (és holnap felébredve már csak egy hét!!), és induluuuuunk!! Már alig várom, annyira izgatott vagyok!! Már csak pár dolog van hátra, amit el kell intéznünk, és kezdetét veheti a kalandunk!
WÍíííííí!!

Az egyetlen gond, hogy nincs fényképezőnk, az enyém abszolút bemondta az unalmast, amit azért annyira nem csodálok, mivel 18 évesen kaptam, vagyis épp túl régen ahhoz, hogy dacára a párszori leejtésének, még mindig hibátlanul működjön. Ajvé...

Ma esti mosolyra fakasztó:

Két fogpiszkáló megy fel a hegyre. Elhalad mellettük egy sün. Megszólal az egyik:
-Te figyeld már! Ide busszal is fel lehet jönni?!

Már régóta le akarom írni, mielőtt végleg kimegy a fejemből:
a napokban a metrón észrevettem egy falra ragasztott matricát. Színes, vidám képek között a következő szöveg: "És ha mégis a hippiknek van igaza?" Természetesen Greenpeace-es volt :)

Pillanatok

Gyakorlatilag mindegyiken elbőgtem magam:
http://cre-art-blog.hu/index.php/2012/03/lenyugozo-fotok-a-nagyvilagbol-2/

De ezen, akárhányszor is látom meg, mindig:

Emlékeztek? Ez a tűzoltó kimentette a dobbermann anyuka porontyait a tűzből, és utána, mikor a férfi leült, odament hozzá, és köszönetet mondott. Jajistenem, bőgök!!!

Fura dolog, amikor az álmodban vonod le a tanulságot az életeddel, illetve a személyiségeddel kapcsolatban. Hogy mit kéne máshogy csinálnod. Szép kis rádöbbenés volt, nem mondom.

Tudom én, hogy nem minden normális körülöttem, néha egész egyszerűen kívülre szorulok saját magamból, és csak nézem, amint valaki más beszél, magyaráz, szélesen gesztikulál  vagy éppen kiabál helyettem, az én bőrömben. Szeretném elmondani a másiknak ilyenkor, hogy az nem én vagyok, de nem kapok szót, hogy figyelmeztethessem. Mintha kizárnának az ajtón túlra, és csak a szúnyoghálón át láthatnám s hallhatnám, mi történik odabent. Megrémít, hogy ekkora ambivalencia lakozik bennem, és felmerül a kétség, hogy vajh egészséges határokon belül mozog-e még ez.