Olyan érzésem van, mintha bármelyik pillanatban mindjárt elhánynám magam. (Nem, nem vagyok várandós)

Tudjátok, néha egészen elcsodálkozom ezen az egész Világ-dolgon. Minden megy, halad a maga útján, mi emberek pedig mindennek a miértjére akarunk rájönni. Persze jónéhányan már feladták a harcot, s belefásultak a mindennapok harcába, de mások még folytatják az örök kutatást. Mit mondhatnék? Türelmetlen vagyok.. jellemző. Mindig is az voltam. Türelmetlen vagyok az étellel -ezért habzsolok. Nem mintha minél hamarabb túl akarnék esni rajta, csak úgy... nem is tudom. Türelmetlen vagyok a világ dolgaival kapcsolatban is.. Azonnal akarom a megszerezhető ismeretek minél nagyobb hányadát, azonnali megértéssel. Azonnal akarom kézzel-lábbal habzsolni az Életet, így, nagybetűvel.

Oh, irgalom atyja, adj türelmet!

Vigyázz, mit kívánsz..

Már azóta kíváncsi voltamaz "Ízek, imák, szerelmek" c. filmre , hogy megjelent, de valahogy sosem jött ki úgy a lépés, hogy tényleg meg is nézzem. Tegnap viszont letöltöttük, és végre szétcincálhattam, elemeire bonthattam az egészet, ahogyan azt a kritikusok mind teszik.

No hát először is, Robert Richardson operatőr igazán értette a dolgát, hogyan is kell tökéletesen hatásvadász képeket beleillesztenie a mondanivaló közé, hogy széles körben fogyaszthatóbbá tegye az egyébként manapság egyre kedveltebbé vált témát.

Adott egy nő, akinek ugyan mindene megvan (férj, ház, jól menő munka), de neki mégis hiányzik valami az életéből. Sok sok éve gyűjtögeti az újságcikkeket, amik azokról a tájakról szólnak, ahová legszívesebben utazna. De ezek csak gyűlnek-gyarapodnak, az évek pedig anélkül telnek, hogy bárhová is -nem munkaügyben- eljutott volna.

A radikális lépés (válás) után, mindenki intésének ellenére, nekivág, egyedül, először Olaszországba. Gyönyörű képeket láthatunk a városról, és itt jegyezném meg, hogy mennyire okosan is bánt a rendező a történet szerkesztésével. Túlságosan valószerűtlen lett volna ugyanis, ha minden simán megy, így azt is láthatta a néző, hogy bizony nem fenékig tejfel sem egyedül lenni egy idegen helyen, sem peddig az ottani körülmények nem felelnek meg mindig az eredeti elképzeléseinknek.

No de a kezdeti nehézségek után egyre gördülékenyebb lesz minden, s főhősnőnk ráérez arra, amit mindig is hiányolt: az önmagával eltöltött idő, az önmagunk elfogadásának és szeretetének örömére. Volt egy olyan mondat, ami úgyszólván "beütött": "Tizenöt éves korom óta vagy párkapcsolatban voltam, vagy éppen szakítófélben. Sosem hagytam elég időt arra, hogy magammal foglalkozzak". Hmm..

No de nem nyújtom hosszúra, mint a rétestésztát szokás. Nem szabad elfelejtenünk belemerülni az Életbe, ahogyan azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a pihenésre, az édes semmittevésre -vagy ahogyan az olaszok mondanák, a Dolce far niente -re- is időt szánjunk. Pihenni tudni kell.

S míg a film első fele a testi kényeztetés változatairól szól legfőképpen (lakomák, borozások), addig a másik az igazi lelki elmélyülésről, melynek legalkalmasabb helynek India -majd Bali- bizonyul. Az önkéntesség mellett a napi rendszeres meditáció, a másokkal és önmagunkkal kötött kapcsolat megértése, a másokon való segítés öröme, s végül az átlényegülés elérése vezet ahhoz, hogy harmóniában legyünk a Világgal, és legfőképpen önmagunkkal.

Mindazonáltal, hogy a filmet -a minél nagyobb nézőközönség bevonása érdekében- hatásvadász képsorozatok tarkítják, az igazi mondanivaló -azt hiszem- a mögöttes, rejtett üzenetekben keresendő. A szemfüles, és látó szemmel néző befogadó ezeket viszont könnyedén észreveheti, s eljuthat hozzá, hogy mit is akar igazából mondani ez az Elizabeth Gilbert ugyanezen című regényéből készült adaptáció.

Helyzetjelentő

Őszintén elmondhatom, hogy igazán örömteli érzés, ha az ember megteremt valamit...pontosabban előteremti, megtermeli a rávalót. Úgy, hogy nem anyuci-apuci vette, nem a barátodtól kaptad, nem örökségből származik, hanem a saját magad általi megtakarításból.

Amikor végignézek pár ismerősön (és itt kihangsúlyoznám, hogy azokról beszélek, akikkel már régóta nem tartom a kapcsolatot), azt látom, hogy mind olyasmire büszkék, amit nem ő maguk hoztak létre. Dagad a májuk attól, ami más által jutott a "birtokukba". Dicsekednek egy olyan világgal, aminek a létrehozásában igazából nem is vettek részt. Más által learatott gyümölcsök élvezői ők, és mindemellett még úgy is csinálnak, mintha ez nem így lenne.

Malcolmnak sikerült állást találnia, egyenesen lenyűgözte az interjúztatókat. Igaz, a munkakör nem valami fényes, de akármit mondtam, nem volt hajlandó másképp dönteni. Szerencsére hétfőre behívták egy másik helyre is, őszintén remélem, hogy ott kedvezőbbek a feltételek (a betöltendő feladatköröket illetően), és inkább amellett dönthet majd. Köszönöm mindenkinek a szurkolást!

U.i.: Chili meg új labdát kapott, ami természetesen csipog, hisz ez a kedvence. Odáig meg vissza van a boldogságtól, és mindenhová viszi-hozza, ezzel alszik, és legnagyobb örömünkre ezzel ébreszt minket. De hát...egyszer van Chili-nap, úgyhogy mondja mindenki szépen: "Boldog szülinapot, Chili!" :)

U.i.: épp olyat játszunk, hogy ő kint leül a konyhában, én meg eldugom a labdát a szobában, majd behívom, és neki meg kell keresni. Látnotok kéne az egészet, mennyire aranyos, ahogyan körbeszaglász mindent, s hogyan tud örülni, amikor megtalálja. Kis kölyökkutya :)

Tegnap rögzített vonalon randit kért tőlem egy ügyfél. Kétszer is. Azért eléggé elgondolkodtató, hogy az emberek mennyire magányosak, ha már ilyennel is próbálkoznak...

Más: köszönöm mindenki szurkolását, de sajnos nem jött össze, amire annyira számítottam. Most egy elég nehéz döntési helyzetbe kényszerültünk ezáltal (Malcolm meg én)... minden reményünk szerint szeptember végéig megoldjuk a dolgot, különben nagy slamasztikába fogunk kerülni.

Elképzelhetetlennek tartottam pár éve, hogy a pénz ennyire uralja az életemet, de mégis azt teszi... nem, nem vagyunk milliárdosok, és egész nyár alatt mindössze egy hetet töltöttünk tényleges nyaralással, és akkor sem tengerparton vagy bárhol külföldön...
Nehéz a döntés, mert sokkal hamarabb összejönne az az összeg, ha maradok -amivel 1 év múlva elindulhatunk-, de nem bírok ki még egy évet itt a bankban... ami azt illeti még 1 hónapot is szenvedve bírnék itt ki, nemhogy többet...

Kedves Olvasóim!

Holnap minden kiderül (és reméljük mindenki derül is majd, beleértve legfőképpen engem). Az izgalom a tetőfokára hág. Dobpergést kérek, mert a holnapi nap mindent eldönt. Szurkoljatok, és küldjetek kérlek sok sok sok pozitív energiát, hogy a lehető legjobban alakuljon minden!

Előre is sok köszönettel:
Felfedező

Ma reggel a metrón, munkába tartva csak bámultam kifelé a fejemből (ahogyan ez reggel 6-kor elég szokványos az embertől), és csak azon gondolkoztam, hogy mennyire "életidegen" ez a város már nekem. Szó se róla, "az esti fények azok nagyon szépek", de sajnos a látvány már csak vígasztal, és nem megerősít. Számomra már azt üzenik: "Jó téged újra itt látni, de te is tudod, hogy nem itt a helyed".

A szembe szomszéd írt nekünk Ausztráliából, mellékelve a bálnalesen lőtt képeit, amelyiknek egyikén a távolban kardszárnyú delfinek ugrálnak ki a vízből és érkeznek háttal vissza, a másikon kék bálna úszik a hajó mellett... no mindegy, mindenesetre azért bizonyára jól jön majd egyszer, hogy már arrafelé is van ismerősünk. Sosem lehet azt tudni.

A tisztavatás egyébként megható volt, bár a tűző napon állás hatására mindannyian leégtünk.. a "miniszter urak" beszédét jóval rövidebbre kurtítottam volna, és a hangosítást is talán minőségibb módon oldottam volna meg a helyükben (pláne hogy kb 5 percig egyáltalán nem is volt hang, amikor pedig kellett volna, hogy legyen). A lényeg, hogy megvan a hadnagyi rang. Persze nem nekem :)

U.i.: Megrendelés -pipa

Holnap tisztavatás. Wáow. Még sosem volt ismerősöm, akit tisztté avattak volna, holnap azt láthatjuk majd, ahogyan Malcolm bátyjából hadnagy lesz :)