Ez a hétvége is gyorsan elrepült. Apa kocsijával leutazni megrázó élmény volt. Az illat, az ismerős motorhangok, a jól megszokott zötykölődés, az ülések tapintása. A fél utat végigbőgtem. A másikban aludtam, ahogy régen is, hosszú utakon, olykor Kittivel egymásnak dőlve.

Voltunk vitorlázni, jó volt. Talán még némi színt is festett rám a Nap, bár annyira nem volt bőkezű, mint szerettem volna.

A mai napból nagyon elegem van, pedig alig 5 órája kezdődött el.. Kifejezetten erős késztetést érzek arra, hogy kipréseljem magam az egyébként csak nagyon résnyire kinyitható ablakon, és leugorjak a negyedikről... (valószínűleg ezért csinálták meg úgy, hogy csak nagyon szűken lehessen kinyitni; bizonyára másnak is megfordult már ugyanez a fejében ezen a munkahelyen).

Egyébként furcsa lesz, a hétvégén kutyák nélkül utazunk le Apóshoz, Apa kocsijával. Hajón barkácsolunk, vitorlázunk, nagymamát látogatunk, és eszünk majd a kedvenc étteremben (Lila Akác). Úgy volt, hogy Tait visszük magunkkal, de visszafelé vonattal kell jönnünk, ő pedig 1) soha nem utazott még mással, mint kocsival, és már 11 éves  2) nem biztos, hogy a deles vonat lenne legmegfelelőbb a számára, hogy beavassuk a tömegközlekedés csodálatos világába.

sőt, azt gondolom, hogy elkerülvén az egymást összezavaró elméleteket, a végtelen helyett az "időtlen" kifejezést kéne bevezetni. Azon elméleten haladva, mely szerint a Világegyetem nem végtelen, ámde önmagába visszatér, felvetülhetne a kérdés, hogy de hisz akkor is végtelen, hisz se eleje, sem pedig vége nincsen. Azonban ha valaminek a végpontja találkozik az elejével, azt nem nevezhetjük végtelennek, hisz végül meghatározható lehetne az a pont, ahol fizikailag találkoznak és így egyesülnek. Azonban ha azt mondjuk rá, hogy időtlen alakzat, azzal máris feloldjuk a korlátok közé szorított definíciók egymásnak feszülése okozta ellentmondást.

Remélem a Nasa rátalál a bejegyzésemre, és egy gyors google fordítással rájön, hogy éppen ezekben a pillanatokban tört elő belőlem eleddig szunnyadó jövőkutató és Világegyetem-értelmező énem, s végre megtérül álmodozói mivoltom egy kutatói állás azonnali elnyerésével :)))

Az jutott eszembe, hogy a Világegyetem nem lehet végtelen, ellenben azt sem tudom elképzelni, hogy valahol véget érjen, hogy egyszer csak beleütközz egy falba, és nincs tovább. Így egyetlen lehetséges verzió maradhat csak: visszaér önmagába.

Szerintem többször kéne energiaitalt innom, ha ilyen filozofikus leszek tőle..

...és akkor hirtelen betoppan az, ami órákon át rád telepszik, csavar egyet a gyomrodon és fonást gyakorol a beleiden. Körülbelül legalábbis ilyen érzés, ami hatalmába kerít ides 6 órája.

Imádtam a 'Lavina' c. film azon jelenetét, mikor a hegytetőn, a hatalmas hórengetegbe fetrengve előbb hitetlen-bátortalanul, majd egyre hangosabban mer ordítani a férfi, s érezni, ahogy egyre több fájdalmát, keservét, dühét, csalódottságát, meg nem értettségét adja ki magából, s ahogy a hegyek visszhangozzák egyre halkulóban, úgy lesz ő is könnyebb egy teherrel: a megfelelés, a tartás terhével, s átszakad a gát. Én is ezt akarom! Miért van ez a hülye érzés, hogy a Gellért-hegyről ezt nem lehet, hogy egyáltalán ehhez egy hegy kell vagy rét, ahol senki sem lát se nem hall. Miért kell, hogy ilyen gátak legyenek bennünk? Hangos akarok lenni végre, nem egy kisegér, aki mindig mások komfortjával törődik. Mégis mi tart vissza?

Álmomban egy srác (aki gyermekkori szerelmem volt) véletlenül lyukat ütött a sípcsontomba. Sok vér volt mindenhol, meg egy elég nagy seb tátongott a lábamon, amin benézve látszódott a lyuk a csonton. A csontszilánk meg beleesett a csonton belülre (pff az mondjuk érdekes lenne, ha üreges lenne a csontom, de hát az álmok már csak ilyen biológiailag helytállóak :P). Nagyon fájt, és csak nehezen tudtam járni, de mégis lovagolni küldtej gyógytorna címen... Amikor nagyon elfáradtam, tolószékbe ültem, és az álombeli gyerekkori szerelmem igyekezett minél több időt tölteni velem. Csak az bántott még nagyon, hogy neki meg akkor volt a szalagavató bálja, és én így nem mehettem el vele, pedig úgy volt, hogy együtt táncolunk.

Szóval talán írnom kéne valamit.
 Örök harc dúl bennem. Az elmúlt hetekben ismét többször kapott el a "rohadt életbe, ez tényleg valójában történik" életérzés, hogy arcul csapjon, megrázzon, majd tovatűnjön hirtelen, a "nyugodj meg, legalább itt vagy most, ebben a pillanatban, átéled, megéled a valóságot" helyzet illúzióját maga mögött hagyva. 22-es csapda*, már csak te hiányoztál.

Még nehéz megszokni, hogy két kutyánk van. Vagyis pontosabban ez nem igaz, mert nagyon szeretem Taitát, és örömmel tölt el, ahányszor csak ránézek. De sosem fogom tudni sajátnak tekinteni. Mert ő "Apa kutyája". Amolyan várakozó üzemmódba parkoltam ezt az érzést, várom, hogy majd egyszer felhív "na, megyek Csibikémért", és a két kutyával karöltve őrült örömmel ugrunk majd a nyakába.. De erről nem igazán beszélek senkivel. Megmarad ez az érzés (és a többi mélyebb) a 'tusolás közben némán ordítva-zokogva' és 'ismert vagy ismeretlen utcákon összeroskadva' alkalmak lassan múló perceinek. Mert erre igazán szavak nincsenek.

Az ember olyan rejtett világ. Belenézel valaki szemébe, aki látszólag cseveg, nevet, viccelődik, s még ha nem is látod szemében a szomorúságot, lehet olyan mélységekből kiált közben feléd, olyan mély kút fenekéről, ahová létra nem ér, s ahová letekintve csupán sejtelmes foltokat látsz, de nem őt magát, s hiába hajítasz le kavicsot, hogy lemérhesd, milyen mély, a koppanás hangja sem jut el már hozzád.

Hogy beszéljek róla? Miért? A lesajnáló pillantásokért? A 'nem tudom mit kell ilyenkor mondani' reakciókért, a másoknak okozott kellemetlen érzésért?

Egyvalamit megtanultam az elmúlt két hónap kapcsán. Hogy az igazi gyógyulásban csak egyvalakire számíthatsz, és az te magad vagy. Persze, a környezet segít(het), de a valódi harcot te vívod, és ezzel a legnehezebb szembesülni. Hogy fel kell nőni, meg kell oldani, hogy ő nincs többé, s nem is lesz, hogy távolodik az emléke, hogy olyan, mintha csak én találtam volna ki magamnak, hogy egyszer nemrég még volt egy apukám. Szédülésig pörgetheted a fejedben a variációkat, de akárhonnan csűröd, bárhogyan is csavarod, sosem láthatod többet. Vagy tán másik formában, másvalakiként, más névvel és külső jegyekkel. Ha szerencsés vagy, s ha hiszel ebben. De lehetünk-e teljesen biztosak ebben?

Bárcsak létezne egy válasz az összes kérdésre. De a vallás sokkalta inkább vigasz, semmint válasz; mert hinni szeretnénk benne, bárcsak így lenne. "Anyag nem vész el, csak átalakul" -én ebben hiszek. Abban, hogy halálunkkor felszabadult energiává válunk majd, amiből maga az Univerzum, a Világegyetem áll. Színtiszta energiává, ami működteti, hajtja ezt a felfoghatatlan álmot; az erővé, ami fent tartja a létezés örök kérdőjelét a fejek fölött.

*A 22-es csapdája egy olyan szituáció leírására született, melyből nem lehet győztesen kikerülni. A könyvben a 22-es csapdája egy önmagába visszatérő logikai folyam, mely egy olyan katonai szabályt ír le, mely megakadályozza a hajózó személyzetet a bevetések elkerülésében.   --Bár érdekes, mert én ezt valahogy mindig egy csapóajtónak képzeltem.