A könyv, amit meg kell szereznem (klikk)
meg ezt: klikk

Ré, a szerencse lánya

elindulok reggel, csini téli ruci, fekete pamutharisnyával, kék csizmával. Érzem az energiát, mosolygok, szárnyalok, szép nap van!!

Megérkezik a villamos, én pedig gazella-szökelléssel úszom fel a lépcsőkön, mikor hirtelen...a csizmám zipzárja beleakad a harisnyámba, és kiszakítja azt....szexi..(khm..nem az.)
Azért még szerencse, hogy nem ma van a vezetői meeting :)

Amúgy meg úgy döntöttem, hogy nem érdekel, és ugyanolyan természetességgel veszem tudomásul, mintha nem lenne ott. Mert hát mit változtat, ha agonizálok rajta vagy elkezdem takargatni? S-e-m-m-i-t.

Pont.

brr

Azt hiszem a mai nap az, amikor ki sem kellett volna kelni az ágyból. Undok idő van, még a köd is felszállt, amitől legalább regénybe illő misztikusság ereszkedett a tájra, és eltakarta például a hídon masírozó forgalmat. Igen, az úgy határozottan jobb volt. Most meg mi maradt? Lóg az eső lába (a gazdák nagy örömére), és piszkos-szürke színben dünnyög a bajsza alatt minden...brrrr

8

A minap hegedülés közben döbbentem rá valamire, ami gondolom másoknak már rég leesett, de hát nekem mint tudjuk több idő kell, míg megérnek bennem a dolgok.

Azon gondolkoztam, hogy talán a zenélés (sőt, hát ilyen elven úgy átfogóan az alkotó oldali művészet) hasonlít a legjobban a meditáláshoz, hiszen a játék közbeni impressziók, érzelem-kifejezések pontosan olyan nem konkrét formát öltött képek, amik hangulatot közvetítenek, nem meghatározott vizuális elemeket. Ha zenélsz, akkor közben nem elképzelsz pl egy őszi erdőt, hulló falevelekkel és ágak között átszűrődő fénynyalábokkal, sokkal inkább olyan impresszióid keletkeznek, mint mikor egy őszi erdőben sétálsz. Az érzés, a hangulat formálódik meg benned; a levegő tisztasága, a napfény melege, a rovarok zümmögése... A meditációt is így képzelem, legalábbis hogy ott is átengeded magadat az érzések hullámainak...vagy hát persze nem tudhatom, hiszen nem tudok meditálni (még), de mindenesetre hegedülés közben érzem azt a fajta átlényegülést, ami egy másfajta tudatállapotba hoz.

Viszont van egyfajta "azonosulási" határpont (hegedülés közben), amin nem tudok túljutni. Elérek egészen odáig, hogy a gyomrom tájt furcsa érzés kerít hatalmába, ami szétárad a végtagjaimba, a karomba, egészen az ujjbegyekig...(icit olyan, mint mikor elképesztően izgulsz egy vizsga előtt és minden zsigeredben érzel egyfajta bizsergést). Közben pedig egy olyasféle transz-állapot lesz úrrá rajtam, mintha az énem elemelkedne az alaktól, de csupán minimális mértékű ez a kilépés, inkább olyan, mintha "kilógna" a lélek a testből..

Persze nem tudom, hogy ez milyen szintű átlényegülésnek minősül, tehát valamennyire hasznos-e ha zenei játék alatt legalábbis némileg kontrollált tudatunknál maradunk. Hogy egyáltalán a zenélés közben el lehet-e érni a teljes transz-állapotot, miközben a test mégis cselekszik, mozgásban van?

Kitartás

A mágikus szó, amiről sokan hiszik, hogy rendelkeznek vele, csakhogy mikor próbára kéne tenni az erőt, derül ki, hogy hoppá, mégsincs olyan közel az a Jeruzsálem! Elég csak belegondolni például hány ember dönt úgy; leszokik a cigiről, csak aztán valahogy mégsem megy. Pedig ha éppenséggel tényleg akarnák... Triviális példa, de a legtökéletesebben szemlélteti a különbséget a kitartás, a valós erőfeszítés és a
próbálkozás között.

A kudarc szükségszerű. Elkerülhetetlen. De nem szabad, hogy a kudarcé legyen az utolsó szó. Ragaszkodnod kell ahhoz, amit akarsz. Nem fogadhatod el a nemet válaszként, történjen bármi is. Soha ne hátrálj meg. Soha ne add fel. Állj ki érte és várd, hogy mi lesz!

Azt gondolom, az embernek hinnie kell magában, bármiről is legyen szó. A saját sikerében. Hiszen az embernek saját magába kéne fektetnie azt a bizalmat! Persze kételkedhet, meg-meginoghat a hit, de már az Ember tragédiájában is ott van a kulcs; "küzdj és bízva bízzál!" -csak ez visz előre. Nem másik útra, eltérő irányba...

És akkor ott a pozitív példa; minden alkalommal csodálkozom Mosolyka életerején. Árad belőle a saját magába vetett hit; ettől olyan különleges az aurája. Persze vele sem mindig volt így, de döntött. És egész egyszerűen nem enged magának más választást. Csak hallgatod, ahogy beszél, és érzed, hogy töltődsz energiával. Hisz ahogyan a gyertya lángja, úgy "A boldogság sem csökken soha azáltal, hogy megosztják" /Buddha/

A mai ködös idő pont arra volt jó, hogy a hétköznapit ellepje, és helyette olyan dolgok kerüljenek előtérbe, amelyeket -noha mindvégig ott voltak- nem vett észre a szakavatlan szem. A misztikusság..igen, ez a megfoghatatlan, mögé látós igazságkeresés.

Régóta van egy vágyam, de sosem tudom hogyan is foghatnék neki. Ezt nem hiszem hogy lehetne könyvből tanulni, másképpen viszont nem akad tanító, aki megoszthatná tudását velem. Meditálni megtanulni; elcsendesíteni az elmét, szelektálni a gondolatok között, ahogyan a ruhásszekrényből selejtezzük a rég nem használt, már nem kívánatos holmikat.

Irtózatosan nehéz igazat tudni magunkról: természetünkről, hajlamainkról, vágyainkról. Csaknem lehetetlen. Van itt valamilyen mély, sűrű köd, ahová az értelem sugara nem tud levilágítani. /Márai/

Hát éppen ez az; az igazat tudni, a valóst, érteni a válaszokat és a mögöttük megbújó kérdéseket mind. És mindig hinni, merni, bízni. Ez motivál. Ez 2014 egyik megvalósítandó terve (többek között).

Nem vagyok egy verekedős fajta, de azért Murphy-t néha megfognám a hajánál fogva és lefejeltetném vele párszor az asztalt...