Jóéjt!

Álmodni olyan jó dolog. Mondhatni várom az éjjeleket, amikor aludhatok, és vele együtt megkezdődhetnek számtalan és végtelen bolyongásaim, önnön világom rejtelmes, sejtelmes, titokzatos, olykor rémisztő, máskor megmosolyogtató, kalandos, izgalmas világába. Tudatosan nem irányítható, kiszámíthatatlan végkifejlet. És mindig, mindig azok a legjobbak, aminek pontosan a végkifejlete előtt ébrednél fel (leszámítva pár kivételt képező rémálmot, amikor éppen halálra készülnek kínozni/fejbe lőni, stbstb). Igen, néha jó lenne nem felébredni, hanem örökre benne ragadni egyik-másik csodálatos, ámulatba ejtő világban..

Álmodni olyan, mintha hazaérnél egy hosszú út után, sérthetetlen varázsvilág, ahol képtelen helyzetek teremtődnek, különleges szereplőkkel és helyszíneken, mágikus tulajdonságokkal felruházott szereplőkkel, véges-végtelen lehetőséggel.

Álomra fel!

Fenyves

Azon tűnődtem, ha külső megfigyelőként láthatnánk magunkat életünk során, vajon hogyan milyen szereposztást definiálnánk hozzánk? Ki lenne az örök vesztes, a hősszerelmes, az ábrándozó, a macsó, a reménytelen, a mindig vicces, a mosolygó, a menő, a kalandor?
 De persze megítélhetjük önmagunkat, csupán részrehajló lenne, bármennyire is próbálkoznánk. No és persze ott marad az örök kérdés: mihez képest? Hisz írtam már, életem mottója, ami valahonnan mindig visszakacsint rám: minden csak viszonyítás kérdése.

Értelmetlen

Vicsoríts, grimaszolj a tükör előtt, öltsd ki a nyelved, vagy próbáld ki legcsábosabb mosolyod -de  minden csak e felület előtt fest úgy, ahogyan látod... így, ellenőrzött felület előtt. Hisz a valóságban igazából te leszel majd, nem ahogyan szeretnéd, ahogyan partiképes vagy éppenséggel esztétikus.

 Született már mindannyiunkról borzalmas kép, de hisz mégis csak mi voltunk azok, egy másfajta szemszögből ábrázolva. Mert minden csak viszonyítás kérdése.

MIA - paper planes

Réges-rég történt, épp úgy majdnem négy éve. Így leírva talán nem tűnik soknak, de az idő relativitását mind jól ismerjük, s tudjuk, milyen sokáig tarthat akár egyetlen másodperc is, adott körülmények között.

 Annak idején túlságosan is sokat akartam. És persze azt is hittem, ha elképzelem, ha koncentrálom az erőmet, valóra is válik. Nem így lett. Ódzkodtam a kötődéstől, de amennyire ellenkeztem, olyannyira gabalyodtam egyre jobban a szálak szövevényébe. És ő? Keresztbe font karokkal tartotta a távolságot, miközben nevetve nézte végig, hogyan leszek egyre inkább a rabja.

Utólag persze könnyű értékelni; látni, hogyan lett 2008 az az év, amire valószínűleg sokáig emlékezni fogok. Igen, még mindig eszembe jut olykor, pláne mikor a legváratlanabb helyszíneken futunk egymásba, miközben mindketten úgy teszünk, mintha nem ismernénk fel a helyzet adta lehetőséget. Hogy mire? A fejezet végére végleges pontot tevésre.
Hiába tudom, hogy nyitott kérdések csupán bennem maradtak, sajnos ilyen ez az emberi agy: mindig tudni akarja a válaszokat.

Számtalan bejegyzés, álom és gondolat formájában született már újra és újra a továbbra is megoldatlan képlet. Csak tudnám, mit kéne kezdenem, hogy a (már jelentéktelen?) szereplőt sikerüljön mélyre temetnem. Alakja érzések nélkül jelenik meg, rendszertelen időközönként előttem, s olyankor elgondolkozom: vajon meg kéne keresnem őt? Mit mondanék neki? Magam sem tudom, hisz nem értem, miért akarnám ismét látni akár csak a leírt szavait is.

Finding Phoenix

:)

zene, a Mindenhatò

És az ùj kedvenc, èjt nappallâ téve ezt hallgatom: Lykke Li - I folllow rivers

Emlékszem erre a dalra még gyerekkoromból. A klippjéből is rémlik valami. Egy kislányt vitt apukája autóval, és a kislány hosszan nézett kifelé az ablakon. A kamera őt is és az elé terülő tájat is mutatta. Aztán eleredt az eső..