Nyár

Szemeivel hunyorgott az áradó napsütésben, ahogy a repce illatú réten haladt át. Bogarakat sodort le szoknyájával a magas fűszálakról, s azok boldogan kapaszkodtak a textilbe, majd engedték el pár lépéssel odébb, kalapjukat emelve aztán az ingyen fuvarért.

Láttam a szalmakalapod, ahogy gyors tempóban fel-felbukkan a szárak, levelek sokasága között, s láttam, hogy fel-felvillanó szemed engem kutat a sűrűség között. Mosolyod, ahogy kacérkodva reméled, csak te láttál engem felbukkanni, de fordítva egyszer sem... Végül aztán tekintetem belebotlik a tiédbe, s te kacagva, felsikkantva futottál, én meg szökellve utánad, hogy elkapva végigguruljunk hangyák boján, elszáradt terméseken, és tömény virágillat között. Nyár volt, és én csak azt éreztem, hogy a szívem táján egyszerre fáj és éltet ez a valami, ami közted és köztem közös halmazokat alkot, párhuzamos egyeneseket rajzol és felhőkarcolókat épít odafönn.