Az első nap

a kutyasuliban nem egészen úgy zajlott, ahogy azt elképzeltem, mondhatnám úgy is, hogy Chili tökéletesen bemutatkozott. Igaz, a körülmények sem épp a legrózsásabbak voltak, amik csak rápakoltak 4 lapáttal az amúgyis stresszelős hajlamára.

Kezdjük ott, hogy a hülye gazdi -történetesképp ez én lennék- félrenézte az időt, és 1 órával korábban érkeztünk. Ezzel még önmagában nem lett volna gond, ha épp nem esik az eső...és ez az a fajta égi áldás volt, amire az ablakból nézve legyintesz, hogy ááá, ez semmi, ez csak babafing. De ha fél óránál többet kapsz belőle, bizony érzed, milyen alattomos szitáló ez a fajta felülről hulló permet. És mi ... na igen, mi ... nos mi összesen 3 órát kaptunk a nem kért fürdetésből. És ha én, négy rétegbe öltözve, (anno) vízlepergetős(nek árult) kabátban bugyiig áztam, és a ruháim 3 kilóval lettek nehezebbek, képzeljétek Chilit, milyen nehéz súlyt kellett cígölnie a megduzzadt bundájával.

JA! Azt a kis amúgy teljesen elenyéső, mellékes, lábjegyzetben megjegyzendő tényezőt kihagytam, hogy a kutyasuli kiírt szabályait szigorúan betartva éhesen  indultunk útnak az egyébként tele hassal is 1 kiló kenyeret a konyhapultról lelopó kutyámmal. Azt hiszem kezd már körvonalazódni a kép, ugye? :)

Na de végre 1/2 11 lett, eljött a beiratkozás ideje, már sok kutya várt ott a kis faházikó előtt. Chilinek eddigre már a metaforikus hócipőjéből is esővizet öntöttünk kifelé.
Belépve a faház előtti kis várakozó térre az egyébként mindig barátkozós Chili most inkább ideges volt, és ahelyett hogy vidáman körbeugrálta és játszani hívta volna fajtársait, hangos és elállíthatatlan ugatásba kezdett, ezzel borzolva a már egyébként is ázott idegeket.

Azt hiszem, az i-re akkor került fel a pont, amikor Bé, közölte hogy a cipője és a kabátja is átázott, és ő most hazamegy. Nálunk a kutyasétáltatásnak van egy Chili által írt szabálya: ha két gazdival indultunk el, akkor két gazdival is megyünk haza. De hát jó, persze, minden rendben lesz, a feladatokhoz amúgy is csak egy ember kell a blöki mellé, naneviccelj, hát persze, hogy elbírok vele, hát ne nevettess már, majd a feladatok elterelik a figyelmét, na-adj-egy-puszit-szia..

Tehát felsétáltunk a pályára, immáron Bé nélkül, hogy az oktatók szemrevételezéssel történő megvizsgálás során csoportba osszanak minket. Miközben a többi kutya már víg nyargalásban játszott egymással (illetve néhány, nyugodt vérmérsékletű vahúr inkább a gazdi mellett maradt türelmesen várva), az én fekete pontom; skarlát betűm csak azzal volt elfoglalva, hogy folyamatos ugatással a pálya szélén megtalálja a rést a kerítésen, hogy a szerinte addigra bizonyosan bajba jutott Bé után iramodhasson és megmenthesse a szörnyűséges ismeretlen karmai közül (no szerencsére kijutni nem sikerült neki)

Az hagyján, hogy a hangjától a feladatokat sem értettem rendesen, de a legmókásabb az egészben az, hogy ennek ellenére minden feladatot pöcre -csak éppen hangosan és kutyamód ordibálva- megoldott, mint a tanult ebek mintapéldánya...éppenséggel csupán egy igen szembe...khm fülbetűnő szépséghibával.

Azt hiszem a tanulságot levontuk a napból, és a holnapi kutyasulinak fél-reggelivel, és nyugodtan, újbóli nekifutással vágunk neki, rimánkodva, hogy ezúttal ne essen semmi az égből.