Csak úgy felsandított, olyan filmesen, miközben vizet merített a folyóról: tiszti egyenruhában volt, és a felső gombja megfeszült, ahogy lehajolt a kancsóval; azért mondom, hogy a felső, mert az eggyel fölötti már nyitva volt, szóval azzal már nem számolok. Varjak szálltak a nagy diófa ágaira; nem voltak sokan, talán csak négyen-öten, és fürkésző szemmel próbálgatták a diótörést. Karomra vehetnék egyet, gondoltam, mint Hitchkock azon a képen, de aztán elhessegettem a gondolatot, hiszen ezek vad táncosok, nem szelíd motoros banda.
Éjjel felültem az óriáskerékre, hogy lássam is a várost, amiben élek; kávézók teraszán ottfelejtett üres üvegeket láttam, és utcán zenélő embereket. Hajóval mennék innen tovább, mondtam hangosan, mintha lenne velem valaki, de hisz csak én voltam, ott, az egészen sötétben, aztán a legtetején megállt a körforgás. Most jól jönne egy távcső, gondoltam, meg egy szál cigaretta is, csak a líraiság kedvéért.
Aztán lemásztam onnan, hogy rágyújtsak egy dalra; fütyültem az Ave Mariát, és azt képzeltem, hogy én vagyok Napoleon, ahogy épp áthalad a párizsi diadalív alatt. Igen, ilyen hülyeségen járt az agyam, a cipők meg csak kopogtam körülöttem, kop-kip-kip, és aztán már csak a zenét hallottam, ami a közeli katedrális belsejéből jött. Nem mertem bemenni, ilyenkor sosem merek, azt gondolom, biztos megszólnának, de legalábbis csúnyán néznének, én meg túl gyáva vagyok, hogy ne érdekeljen.
Szóval elmentem inkább a térre, ahol a tiszteket avatják, és beszélgettem a szobrokkal. Az egyik azt mondta, sok dolgot látott már, és elmesélte, hogyan járt ott egyszer három barát, pedig csak a zseblámpájukat ejtették el, és lám, ezernyi szikrát szórt az eltörött miniégő, olyan volt, mint valami film, amiben megjelennek csak úgy az angyalok.
Hát úgy gondoltam, inkább sebesen arrébb robogok, már féltem, hogy kezdek megőrülni, mert mégiscsak zuhanórepülésként láttam most minden furát. Vagy csak lázálmok voltak, én már nem tudom, csak azt, hogy jó volna sétálni még egy kicsit a hidegben, a dombra fel, és nézni hogyan robog el a vonat mellettünk, titokban talán még kívánni is egyet, hogy aztán elfelejtsem egyből, és ne azon kattogjak, valóra válik-e.
Mire valók a papírrepülők -ez jutott hirtelen eszembe, és el is mosolyodtam, mert hát miféle őrült gondolat ez már megint; csak behajtod a papír szélét, és máris repül az a valami, aztán elvesztett lendülettel landol élesen a betonon. Hát jó-e? Inkább vennék egy órát, olyat, ami fából van, és az asztalra teheted, hogy amikor tudni akarod, mennyi van még hátra, csak felhajtod a fedelét, és csak nézed, hogy ó jól van még. Mint amikor takarékoskodsz a palack vízzel kiránduláskor nyáron, és aprókat kortyolsz -jól van még van benne későbbre is, mondod magadnak elégedetten, miközben rácsavarod a kupakot.
Hát ilyen rohadt egy dolog ez, és összetett, meg nem egyszerű -ezt mondják mindig, mint egy politikus, röhögök, hogy mekkora szemétség ezt tanítani már gyerekkorban. Miér nem lehet inkább úgy mondani, hogy minden amit csak nagyon szeretnél, az meglesz, kisfiam, örülj minden aprónak, és hidd el, menni fog ez, csak bízzál, mert ez mondta a Madách is; hát persze, tragédia az is, nem egy kibaszott vígjáték. A himnuszunk se az, hát hadd sírjunk mindig, meg tördeljük a kezünket, mint a Terka néni a lenti bolt előtt. Mindig kendőt kötött a fejére, mikor söpörni kezdett, biztos mert félt a galamboktól, vagy én nem tudom.
Szeretnék most a hídon lenni, és nézni csak hogyan visz mindenféle színt a víz; igen, sokféle színe van, és csillog is meg minden. Olyan mint egy arany korona, én mindig így mondom, a múzeum kiállítótermében. Ha nem néz oda az őr, titokban mindig megfogom, mert érezni akarom az anyagot magát. Téged is megérintelek, mert akarom tudni, hogy ott vagy, hát miért ne tapogassam azt is, azt már senki el nem veszi tőlem, akkor sem, ha kizavarnak azonnal.
Persze, te csak táncolj az esőben, én meg nézem majd félig bátornak tettetve magam, mert hát azt mégse lehet, hogy egyből lásd, hogy mennyire odáig vagyok érted. Elképzeltem már, hogyan utazunk majd ötszáz ország ezerhétszáz városába, és úszunk a tengerben és látunk lundákat, amiket annyira szeretsz. Gyere, tedd ide a fejed, szeretem a hajad illatát, jól van, ne sírj, itt vagyok veled, csak hidd el egészen, igen, drágám, én álmodban is fogom a kezed, aludj szépen csendesen.
Az elmúlt napokban EZT a könyvet olvasom. Csodálatos és mindemellett igaz történet egy kanadai (és félig indián) aranyásóról, akit három medvebocs pótanyaként fogad el. A maga természetes stílusával teljességgel lenyűgöz és mozgóképekké alakítja a sorokat a szemem előtt az író. A medvékkel kapcsolatos felfedezései legalább olyan fontosak voltak akkoriban, mint Dian Fossey megfigyelései a gorillákkal kapcsolatban.
Belépve a faház előtti kis várakozó térre az egyébként mindig barátkozós Chili most inkább ideges volt, és ahelyett hogy vidáman körbeugrálta és játszani hívta volna fajtársait, hangos és elállíthatatlan ugatásba kezdett, ezzel borzolva a már egyébként is ázott idegeket.
