Meghalt... elment, itt hagyott, nincs többé... . Az én igaz társam jóban-rosszban... Megéltük együtt ahogy a "Sátán kutyájából" (s-es méretben) együttműködő, szorgalmas társ lesz, a kiabáló, érthetetlen gazdiból pedig megértő, tanulni akaró szülő. Rájöttünk milyen is a másikunk, és ahogy megízleltük a közös tanulás ízét, bedaráltunk E1, Ü2, Ü4, Ü6, városi kutya vizsgát, kézben tarthatósági tanfolyamot, agility, őrző-védő foglalkozást, treibball tanulást majd tanítást, juhok terelését, közös nyaralások, kirándulások, kutyahaverokkal bandázások tömkelegét. És megéltük a rossz dolgokat is, Apa, majd Taita halálát, válást.

Meg persze jöttek a gyerekek, és Chili családi kutya lett, boldogan és felelősségteljesen vállalva a szerepkörét. Sosem felejtem, hogy állandóan azon kaptam őt és Csongit, hogy odaosont egyikük a másikhoz, és össze-vissza puszilgatták egymást, Csongi gurította neki a labdát, ő meg visszabökte az orrával.. Hogy Csongi úgy tanult meg felállni, stabilan a lábán maradni, hogy közben ebbe a fekete tasmán ördögbe kapaszkodott. És soha-egyetlen-alkalommal-sem-morogta-vagy-harapta-meg őket. Hangi stikában jutalomfalatokat osztogatott neki, és a meghagyott falatait a tányérról örömmel adományozta Chilinek.

És most nincs. Csak a fülsüketítő üresség, amit néha tör csak meg a neked hitt ugatásod. Nincs, csak Zsömi, aki értetlenül nézi mit akarok azzal, hogy vegye fel amit leejtettem - míg te, kiskutyám, örömmel ugrottál azonnal, hogy szolgálatomra légy. És az a tekintet...az a szerelmes, rajongó, büszke tekintet, amivel rám néztél...az hiányzik nagyon.

Hiányzol...az illatod, a hangod, a vidámságod, a közös vicceink, ahogy botozás közben eljátszottam, hogy látok valamit, és mikor odanéztél, elfutottam a másik irányba, te pedig ugatva, hogy átvertelek, rohantál utánam, hogy elkapd a faágat. Az az örökké hajthatatlan tudásszomjad, amivel addig nem nyugodtál, míg meg nem tanultuk amit szerettünk volna, mindig készen álltál, és figyelmed egészével csak a feladat létezett. Meg persze néha a pillangók.

Hiányzol...a gyagyásságod, ahogy orrodat a víz alá dugva bugyborékoltál, ahogy a bedobált kavicsokat görgetted a mancsoddal unos-untalan. Az energiád, amivel berobbantál az életembe...az hiányzik nagyon. Egymás szeme láttára nőttünk fel. Köszönöm neked, kiskutyám, hogy megtanítottál arra, hogy csak akarni kell, és meg tudjuk oldani. Hogy nincs leküzdhetetlen akadály előttünk, hogy létezik egy külön dimenzió, amit mi ketten alkottunk, ahol felfedezünk, és ráeszmélünk, ahol sütkérezünk és mélyeket slukkolunk a feltöltődés tiszta levegőjéből. Köszönöm, hogy a kutyám voltál és leszel, amíg élek, el nem feledlek soha. Soha...soha.