Sok sok évvel ezelőtt, a "bárcsak lenne egy kutyám" korszakban az elképzelt közös hétköznapi pillanatok közt mindenképpen szerepelt a "séta közben beugrok a boltba valamiért, addig ő kint vár rám" ábrándja. Annak idején nem gondoltam volna, hogy ennek gyakorlati megvalósítása már korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek első hangzásra tűnik. Vagy inkább úgy mondom; nem mindegyik kutyafajtánál.
De a mi kis farkasunknál legalábbis mindenképpen vegyültek bonyodalmak ebbe a történetbe. Felvetül a kérdés, ugyan miféle komplikációt okozhat egy szimpla 'kikötöm-bemegyek-bent vagyok 5 percig-kijövök-örülünk-séta tovább' jelenetsor?
A nem megfelelően kötődő vahúroknál bizony igenis rémálom az egyedül, pontosabban a valahol otthagyott érzés minden egyes másodperce. Mert ő közben aggódik: "Baja lesz nélkülem" / "Itthagyott, és soha többet nem jön vissza".
Szépíthetem a történetet, de én bizony jó alaposan elszúrtam Hegyesfülű nevelését kiskorában. A következetlenségem és (igen, be merem vallani) hozzá nem értésem olyan sorrendet állított fel, amiben egyáltalán nem én voltam a hierarchia csúcsán. Éppen ezért a bizalom, mint "rád bízom az életemet, mert te vagy a vezetőm, és tudom, hogy akármi történik, te a javamat akarod" belátása nem alakult ki. Vagyis hát csak most, évekkel később. Jobb később mint soha -mondják, és így érkeztünk el abba a jelenbe, amiben már egy sokkal kiegyensúlyozottabb kutya-gazda kapcsolat van, ahol már nem kellünk hárman, hogy állatorvoshoz menjünk, nincs egyórás hiszti fürdetésnél, és séta közben beugorhatok a zöldségeshez, majd a kisboltba, és utána még a pékségbe is, sőt, a szatyromat is mellette hagyhatom, mert tudom, hogy tudja, hogy 1) én vagyok a gazda, és nem ő vigyáz rám, hanem fordítva 2) nem végleg tűntem el, hanem pár percen belül biztosan visszajövök, és számára is lesz valami finomság a tarsolyban.
Más mai szemmel nézni a többi kutyást, mert bizony vannak nagyon fura esetek, és örülök, hogy tagja lettem egy olyan belső körnek (t.i. kutyasuli), ahonnan tágas, voltaképpen végtelen tér nyílik a továbbfejlődéshez. És persze ehhez azt is elengedhetetlen megemlítenem, hogy mindez nem így történt volna, ha nincs egy fantasztikus kutyám. Köszönöm, Chili!
