Réges-rég történt, épp úgy majdnem négy éve. Így leírva talán nem tűnik soknak, de az idő relativitását mind jól ismerjük, s tudjuk, milyen sokáig tarthat akár egyetlen másodperc is, adott körülmények között.
Annak idején túlságosan is sokat akartam. És persze azt is hittem, ha elképzelem, ha koncentrálom az erőmet, valóra is válik. Nem így lett. Ódzkodtam a kötődéstől, de amennyire ellenkeztem, olyannyira gabalyodtam egyre jobban a szálak szövevényébe. És ő? Keresztbe font karokkal tartotta a távolságot, miközben nevetve nézte végig, hogyan leszek egyre inkább a rabja.
Utólag persze könnyű értékelni; látni, hogyan lett 2008 az az év, amire valószínűleg sokáig emlékezni fogok. Igen, még mindig eszembe jut olykor, pláne mikor a legváratlanabb helyszíneken futunk egymásba, miközben mindketten úgy teszünk, mintha nem ismernénk fel a helyzet adta lehetőséget. Hogy mire? A fejezet végére végleges pontot tevésre.
Hiába tudom, hogy nyitott kérdések csupán bennem maradtak, sajnos ilyen ez az emberi agy: mindig tudni akarja a válaszokat.
Számtalan bejegyzés, álom és gondolat formájában született már újra és újra a továbbra is megoldatlan képlet. Csak tudnám, mit kéne kezdenem, hogy a (már jelentéktelen?) szereplőt sikerüljön mélyre temetnem. Alakja érzések nélkül jelenik meg, rendszertelen időközönként előttem, s olyankor elgondolkozom: vajon meg kéne keresnem őt? Mit mondanék neki? Magam sem tudom, hisz nem értem, miért akarnám ismét látni akár csak a leírt szavait is.
Ha szereted…
3 hete
